Szokás azt mondani, hogy a kommunizmus utópisztikus gondolata nem számol az emberi természettel. Ezt én téves felfogásnak tartom. A kapitalizmus az, ami nem számol az emberi természettel, mert az emberi természetben nyoma sincs szolgalelkűségnek!
Az emberi természet különböző, embere válogatja, hogy kinek milyen. Ma az erőszakos, a rámenős, a gátlástalanul hatalomra törő, a másikon lelkiismeret furdalás nélkül keresztülgázoló van kinevezve standard emberi természetnek, valamiféle követendő társadalmi ideálnak, akiket a legnagyobb hasznosság tulajdonságával is felruházunk, mint a közjóra való képesség fokmérőjével. Az egyéni profitszerző képességet tekintjük úgy, hogy az hajtja a társadalom számára a legnagyobb hasznot, holott fogalmunk sincs arról, hogy mekkora vagyont von ki a társadalmi ellenőrzés és az adófizetés alól. A szelíd, a békés, a toleráns, a szeretetteljes és mértéktartó személyiség pedig egyszerűen nem érvényesülhet az agresszív törtetővel szemben. Visszautasítom, hogy az elithez tartozás eleve valamiféle természetes szelekció eredménye volna. Ez olyan, mintha a férfiközpontú társadalomban csak az apai géneket örökítenénk tovább, az anyai géneket nem.
Az emberi természetről
Miért nem egyenesen azt kérdezzük meg, hogy kinek mekkora vagyona van offshore cégekben, ki mennyi adót csal sikeresen? Hiszen a logikánk alapján ők a legsikeresebb emberi egyedek! Tegyük meg őket követendő etalonnak! Hiszen a liberális filozófiában valahol ez fogalmazódik meg: „mindent szabad, ami más jogát nem sérti”. Értsd mindent szabad, ami a törvény előtt rejtve marad! Ez a torz felfogás a visszataszító a liberalizmusban... Ismert közéleti személyiségek vágják nap, mint nap a szemünkbe, „aki nem vitte semmire, az annyit is ér”. S ha a riporter a parlamenti folyosón teszi fel a kérdést az országgyűlési képviselőnek, a cinikus válasz egyenesen a híradó nézőjének szól: „Tessék talán följelenteni!” Az arrogancia és a pofátlanság pedig pártállás nélkül ugyanerre ösztönöz mindenkit. Ez a 22 év tapasztalata a politikai pártok hatalmi harcát kívülről szemlélve. Azt látjuk, hogyan váltják aprópénzre parlamenti képviselőink a rájuk ruházott demokratikus jogokat. De ezzel nem lehet egyetérteni! Ebben a jelenségben a mai kor általános értékválsága leplezetlenül a felszínre tör. A mai kor értéktévesztéséért a liberalizmus egyértelműen felelős. A másik felelős pedig maga a baloldal, amely a saját elveit adta fel és nem találja azóta sem az arculatát. Téves azt hinni, hogy liberális lehet baloldali. A liberalizmus a kapitalizmust igenli, és a kizsákmányolást törvényesíti. A szociáldemokrata pedig elvtelen opportunistaként asszisztál ehhez. Mondjuk ki nyugodtan, ahogyan a nép gondolja: a rendszerváltásban, ami a felkavart zavarosból a felszínre jött, az a... ! Mi is? Az ürülék! S ki az, aki ezt emberi természetnek nevezi? Az saját maga is az „ürülék” felsőbbrendűségét hirdeti.
Nekem meggyőződésem, hogy az ember nem alapvetően ilyen önző. Nekem anyám is volt, nem csak apám. Akiben egy csepp szeretet van akárcsak a gyerekeivel szemben, az nem lehet ilyen. A hatalom az, ami kialakítja az emberben ezt a fajta önzést. Ők azok, akik az egész társadalmat, az egész emberi civilizációt szeretnék lehúzni a saját szintjükre. Hogy miért? Jobb volna a lelküknek, ha nem csak ők volnának ilyen hitványak, hanem megerősítést nyernének a hitványságba vetett hitükben. Ez a mai kor általános értékválsága. De én nem fogok megerősíteni senkit a hitványságában! Nekem nincs értékválságom.
Az ember közösségi lény. Az emberi törzsfejlődés sok százezer (vagy akár millió) éve alatt az ember számára pont az jelentette a túlélést, pont az tette lehetővé az állatvilágból való kiemelkedést, hogy közösségi lényként szocializálódott, amelyben az együttműködés, az egymásrautaltság és a munkamegosztás volt a jellemző. Ebből a sok százezer évből legfeljebb az utolsó néhány ezer év telt el a magántulajdon és az önzés bűvöletében, mely történelmi idő oly kevésnek mondható, hogy semmiképpen nem írhatta felül az emberi faj mélyen rögzült tulajdonságait. A magántulajdon kialakulása ugyanis legfeljebb az ókor elejére tehető. Ettől a kortól kezdve az emberiség fejlődése osztályharcok sorozata.
Az emberarcú társadalomról
A XX. század talán legvitatottabb kérdése volt, hogy létezhet-e emberarcú szocializmus. A bibói gondolat azóta is aktuális, csak sajnos ma fordítva áll fönn és úgy hangzik, létezhet-e emberarcú kapitalizmus? Általánosítani pedig magától értetődően úgy lehet a kérdést, hogy létezhet-e emberarcú társadalom?
A munkásság ’56-ban is megkísérelte megvívni a saját szocialista forradalmát, hogy a kommunista diktatúrát a maga számára élhetővé tegye. Olyanná, amellyel alkotó módon képes az együttműködésre, és amely számára a hatalomban való részvételt biztosítja. Sajnos soha nem tudhatjuk meg, hogy milyen lett volna az emberarcú szocializmus, ha ’56 eszméjét nem fojtják el.
A Kádár-rendszer végül is önmaga ásta meg saját sírját – pontosan azzal, hogy a társadalomnak nem volt képes biztosítani a felelős együttműködés lehetőségét. A szocialista demokrácia egy meg nem valósult frázis maradt. S bár a nép helyeselte a szocialista gondolatot, soha nem tudott azonosulni a történelmileg megvalósult szocializmussal. Magát a szocializmust nem mi vívtuk ki, hanem ajándékba kaptuk, így nem is tudtuk értékelni igazán. A társadalom nem érett meg rá tudatilag. Így vált lehetségessé, hogy a szocialista öntudat soha nem volt képes kiszorítani és legyőzni a kispolgári gondolkodásmódot. Tulajdonképpen így utólag azt mondhatjuk, hogy a kádárizmus félt összemérni önmagát a kispolgári gondolkodásmóddal. Így az latens módon rejtve maradt és - utólag - azt az illúziót kelti, hogy a rendszerváltáskor az győzedelmeskedett.
A ’89-et követő rendszerváltás sem teremtette meg egy emberarcú társadalom építésének lehetőségeit. Ami ’89 után megvalósult, az egy elhibázott vadkapitalizmus lett olyan komoly mértékű munkanélküliséggel, amit korábban senki nem tartott volna elképzelhetőnek. Közben a tőle elvárható termelékenységnövekedést a magántulajdonon alapuló piacgazdaság távolról sem igazolta vissza. Ez pedig önmagában elgondolkodtató. Csak a korrupció és a gazdasági bűnözés nőtt. A társadalom becsapottnak és kisemmizettnek érzi magát, miközben a plurális demokrácia nem kárpótolja az elveszített létbiztonságot. Az emberek úgy érzik, hogy a körülöttük folyó szabad rablás a társadalom kárára történik. A pártok kizárólag a hatalmi harccal vannak elfoglalva, miközben a társadalom érdekeire egyetlen párt sincs tekintettel. Ez nagyon messze van egy élhető és emberarcú társadalom képétől. Ami ’89-ben történt, az nem előrelépés volt a történelemben, hanem jó pár lépés visszafelé. Egy vargabetű, amely zsákutcába torkollott.
A rendszerváltást megérdemeltük. Amit ajándékba kaptunk és nem tudtuk megbecsülni, most talán megtanuljuk értékelni: a létbiztonságot és a szerény jólétet. Úgy látszik erre volt szükségünk, hogy a vadkapitalizmust a saját bőrünkön megtapasztalhassuk. Újra kezdhetünk mindent elölről...
Az új társadalmi konszenzusról
A történelmi szocializmus kudarcából a magam számára azt a következtetést vonom le, hogy a társadalmi haladás nem lehet egyedül csak egy élcsapat akarata, azt a társadalom nagy többségének egyetértése és támogatása nélkül nem lehet megvalósítani. Az élcsapat alatt lehet bármit érteni: kommunistákat vagy más küldetéstudattal rendelkezőket, a választópolgárok 40%-ának a 2/3-át. Ezért nem tartom helyesnek senki részéről a hatalom kisajátítását és a saját akarat rákényszerítését másokra. Vonatkozik ez ugyanúgy a proletárdiktatúrára, ahogyan a polgári demokrácia diktatúrájára is. Szó sem lehet a rendszerváltás visszacsinálásáról, ma már a tőkés társadalmi viszonyokat kell természetes adottságnak elfogadnunk! Utunk csak előrefelé lehet. Nem szabad újra elkövetni olyan hibát, amelynek mártírjai lesznek. De teljesen elhibázottnak tartom azt is, ha a kizsákmányolt dolgozó rétegek elnyomásként élik meg a kapitalizmust és nem kapnak lehetőséget a saját többségi demokratikus akaratuk alapján a tőkés társadalmi rend békés úton való megreformálására. Ez utóbbi ugyanis szükségszerűen önmaga ellen fordítja még az együttműködésre kész társadalmi rétegeket is és automatikusan legitimálja a forradalmi mozgalmakat. A jövő nagy kérdése, hogy a polgári demokrácia képes-e biztosítani önmaga megreformálásának lehetőségét a társadalom számára, avagy mindez utópia marad, mert a polgári demokráciának szigorúan értelmezhető határai vannak. Ez utóbbi esetben ugyanis a társadalmi feszültségek fokozott kiéleződésére és forradalmi helyzet kialakulására lehet számítani.
Az új társadalmi konszenzus számomra olyan hazát jelent, ahol eltérő véleményűként egymás véleményét tolerálva képes vagyunk békés módon nem egyszerűen egymás mellett élni, hanem együttműködni. Ez számomra azt is jelenti, hogy a hatalmi elit a hibáit önkritikusan belátja és lehetőséget teremt a demokratikusan szerveződő többségi társadalmi akarat beintegrálására a politikába. Kinyilvánított frázis szintjén ilyesmi már létezik. A jelenkor kérdése, hogy egyrészt ebből lesz-e valóság, másrészt értékrendünkben a társadalmi akarat a prioritást képes-e kivívni?
Reformálható-e a polgári demokrácia?
Álláspontom szerint amíg erre a kérdésre egyértelműen elutasító választ nem kapunk, úgy kell értelmeznünk, hogy a polgári demokrácia belűről reformálható és ehhez a polgári demokratikus intézményrendszer kellő teret biztosít, illetve ezek az intézményrendszerek a társadalom akaratából létrehozhatók. Miért mondom ezt? Mert a társadalomnak szüksége van a baloldali összefogásra! Mert csak egységesen lehet olyan erős, hogy az akaratát képes legyen véghezvinni. Pontot kell tenni a nemzetközi munkásmozgalom közel száz éves megosztottságára, mert a globális kapitalizmussal szemben egy megosztott munkásmozgalom nem lehet eredményes! Véget kell vetni minden baloldali széthúzásnak! Nincs többé szociáldemokrata különutas jóléti társadalom. A hitelválság tapasztalatai 2008-ban megmutatták, hogy a jóléti társadalmak vívmányait, a szociáldemokrácia száz éves eredményeit egycsapásra el lehet törölni. Olyan, mintha ezek a vívmányok nem is léteztek volna. Ma már olyan alapvető jogok sem számítanak semmit, hogy kollektív szerződés, sztrájkjog, minimálbér, munkanélküli segély, sorolhatnám tovább. Ebből a szociáldemokráciának is egyértelmű kell legyen a baloldali összefogás szükségessége!
A szociáldemokrácia a mai helyzetben egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a Credit Crunch után elvtelenül a bankokat menti és a társadalmat magára hagyva egyértelműen a kapitalizmussal kollaboráns politikai erővé válik. Azt kockáztatja vele, mint az MSZP hazánkban: kigolyózza magát a hatalomból. Egyben lehetővé teszi, hogy a Fidesz - amely szintén kapitalizmust IGENLŐ párt - tegyen látványos „uzsorakapitalizmus” ellenes lépéseket (bankadó). Mellesleg nincs ellene kifogásom, hogy a szocialista párt a kapitalizmus igenlésének kérdésben legyen „elvhű”, de akkor ne nevezze magát se szocialistának, se szociáldemokratának! Mert ebben a helyzetben a valódi baloldalnak igenis érdeke és kötelessége, hogy opportunista kollaboránsként kezelje és elvitassa tőle akár a szocialista, akár a szociáldemokrata nevet.
Baloldaliként igenis fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy elvhű módon lehet-e kormányzati felelősséget vállalni és baloldali gazdaságpolitikát követni! Az én álláspontom az, hogy a hatalomhoz való ragaszkodás nem mehet az elvek rovására. Baloldali kormány nem valósíthat meg restrikciós politikát! Egy baloldali pártnak igenis legyen baloldali alternatív gazdaság- és társadalompolitikája, amellyel a szegény néptömegek terheit mérsékelni tudja! Ne a tömegek elszegényítésében akarjon élen járni!
Ha ma, amikor a hivatalos munkanélküliségi ráta 15% körül van, egy baloldali párt nem talál magához illő feladatot, akkor azt mondom, hogy ez szegénységi bizonyítvány és húzza le magát a WC-n! Miért nem tudja felvállalni a munkanélküliség felszámolásának programját, amelyet Tamás Gáspár Miklósra hivatkozva egy korábbi beírásomban részletesen leírtam és a munkaidő leszállításában jelöltem meg? Amelyik baloldali párt ezt ma nem vállalja fel, azt én nem nevezem baloldalinak. Csak nehogy az a szégyen érjen bennünket, hogy a Fidesz vagy a Jobbik fogja ezt a programot is fölvállalni!
A jelen helyzetben egyértelműen fel kell tenni a liberális demokráciának címezve a kérdést, hogy a polgári demokráciában a kapitalizmus többségi népi akaratból, békés úton, belülről reformálható-e, de ehhez szükség van egy széleskörű baloldali összefogásra, mert fel kell tudni ajánlani az egységes baloldali támogatást. A liberális demokráciának pedig éreznie kell, hogy mit nyerhet, és mit veszíthet! Nyerhet egy életképes és működő társadalmat, de ha nem fogadja el az egységes baloldali javaslatot és nem megy bele egy új társadalmi konszenzusba, akkor elbukhatja a szociáldemokrácia támogatását is. Ehhez pedig magának a szociáldemokráciának el kell döntenie, hogy baloldali párt akar-e lenni vagy kollaboráns!
Amit nyerhetünk, az egy új társadalmi konszenzus és annak alapján széleskörű társadalmi reformok. Amit nyerhetünk, az egy áttekinthető, világos kép, ki kivel van. Egy tisztánlátás, hogy a liberális demokrácia jelent-e demokráciát, avagy csak szépen csomagolt diktatúra. S még a legrosszabb esetben is, ha nem jutottunk semmire, legalább megszűnik az ideológiai katyvasz, hogy ki a baloldal és ki nem az. Legrosszabb esetben is megszűnik minden naiv illúziónk a liberális demokráciáról, arról, hogy az javítható-e. Azaz a baloldal csak megerősödve kerülhet ki ebből az ideológiai tisztázási folyamatból.
A kérdés különös jelentőséget nyer a Fidesz-diktatúra éleződő szakaszában. Szinte várom a cinikus, szkeptikus és nihilista elutasítást azok részéről, akik szerint a társadalomnak csak egy jó uralkodóra, egy erős kézre, egy váteszre van szüksége, aki mindenkinek megszabja a helyes és követendő utat. Lehet ilyen társadalmat építeni, de egyrészt váteszek nincsenek, másrészt egy diktatúra soha nem fogja kiváltani a társadalom tagjaiból az önkéntes és aktív részvételt. Ahogy az átkos szocializmus a társadalom közönyébe fulladt bele, egy ilyen diktatúra sorsa is ez lenne. A diktátornak maradna örök kötelessége a népét megetetni és soha nem volna elegendő belső forrása arra, hogy problémáit megoldja. A mai napon is csak ezt tudom üzenni annak a „százezer fős békemenetnek”, akik a kormány melletti szimpátiájukat oly sikeresen kifejezték szombaton: az ő felelősségük lesz az éhezők és a nélkülözők sorsáról való gondviselés, amikor a társadalom széleskörű támogatását nem élvező kormányuk dilettáns gazdaságpolitikája arra már nem lesz képes. Mert azt ne gondolja senki, hogy aki diktatúraként éli meg a jelenlegi hatalmat, az önként és aktívan vesz részt a társadalom építésében.
A társadalom fejlődésének átmeneti útja
A társadalom békés fejlődésének olyan átmeneti útját keresem, ahol piacgazdasági viszonyok között megfér egymással a termelőeszközök magántulajdonán alapuló tőkés termelési mód a társadalom többségi akaratát tükröző reformokkal, amelyek a társadalmi tulajdon különböző formáinak kialakítására irányulnak. Ahol nem törekszik egyik fél sem erőszakos módon a másik megdöntésére és saját akaratának diktatórikus érvényesítésére. Ahol létezik a másik iránt való tolerancia. Ahol nem ellensége egymásnak a jobb- és a baloldal, mert a társadalmat a konszenzus irányítja és egyik fél sem törekszik annak felrúgására.
A társadalom nem attól lesz átmeneti, hogy hány darab újságírója (vagy nyomtatott sajtója), hány darab TV-csatornája lehet a jobb- vagy a baloldalnak, mert ez egyszerűen mellékes, hanem attól lesz átmeneti, hogy megfér egymás mellett a magántulajdon és a társadalmi tulajdon és mind a kettő ugyanabban a piacgazdaságban, egymás mellett fog működni. S ha a társadalmi tulajdon hatékony módon fölveszi a versenyt a magántulajdonnal, akkor nyitva áll előtte az út a fejlődésre. És nyitva áll előtte az út, hogy a társadalommal szemben is elfogadtassa önmagát és bizonyítsa, közös lónak nem túros a háta. Ez volna a termelőerők szerves fejlődése, hogy maga a társadalmi tudat teszi lehetővé az egyensúly változását a szocialista termelési mód irányába, azaz nem a kispolgári gondolkodásmód fogja az akadályt jelenteni.
Egy ilyen társadalomban természetes módon fog megjelenni a dolgozói résztulajdon, akár a többségi dolgozói résztulajdon is. Egy ilyen társadalomban végképp nem a kormány szándékán múlna, hogy demokrácia lesz-e vagy diktatúra, mert a társadalom kezében is megjelenik a gazdasági hatalom, mint politikai erő.
Számomra egyszerűen meddő és unalmas dolognak tűnik a demokratikus jogállamiságról, az alkotmányról, a sajtószabadságról és egyebekről való siránkozás és üres szócséplés, mert - fontos ugyan, de - nem a lényegről van szó. Senki nem fog jobban élni attól, ha visszaállítjuk a demokratikus jogállamot, de garantáltan visszaáll a demokratikus jogállamiság, ha az új társadalmi konszenzust sikerül kiharcolnunk!
