Another Brick In The Wall

Gondolatok a szegénységről és gazdagságról marxista megközelítésből

Újszerű marxista gondolatok: a piacgazdaság önkorlátozó modellje

2011. december 18. 11:00 - aLEx

Elmélkedés a társadalmi mobilitás kérdéséről

 

 

Adam Smith szerint a gazdaságot egy „láthatatlan kéz” szabályozza, amely a piaci szereplők önzésén keresztül biztosítja a kereslet-kínálatnak megfelelő egyensúly kialakulását, és amely az áruk és szolgáltatások értékét is meghatározza. Mindez ideális szabadpiacot feltételez, amelyben minden piaci szereplő a szabad akaratából vesz részt. Ez azonban így nem lehet igaz. Van egy piaci szereplő, aki nem szabad akaratából vesz részt az árutermelésben, a munkaerő. Ebből következően a munkaerő ára soha nem lehet egyensúlyi. A munkaerő egy olyan különleges áru, amely nem engedheti meg magának, hogy ne bocsássa áruba önmagát, ha életben akar maradni.

Ha mindehhez hozzávesszük azt a marxi meghatározást, hogy a munkabér a munkaerő újraelőállítási ára, akkor be kell, hogy lássuk, a munkaerő egyáltalán nem biztos, hogy megkapja a bővített újraelőállítási árát. Bővített újraelőállításról kell, hogy beszéljünk, lévén a társadalmi termelés is bővített újratermelés, és a Föld népességének a létszáma is gyarapodik, azaz egyre nagyobb népességet kell eltartani! Könnyen meglehet azonban, hogy a munkaerő újraelőállítási árát mégsem a termelőerők színvonala, hanem a termelési viszonyokban megtestesülő hatalmi viszonyok határozzák meg, azaz a munkás olyan életet él, amilyenre futja neki, amilyent megengednek neki. Ezen a téren nem létezik semmilyen önműködő piaci egyensúly. Tiszta sor, hogy magasabbak a bérek a munkaerőkorlátos gazdaságban, mint munkaerő túlkínálat esetén. Ezért a tőkés piacgazdaság minden körülmények között munkaerő túlkínálatra törekszik.

Hogy ennek a körülménynek a munkabérek tényleges nagyságára gyakorolt hatását megérthessük, megpróbálom elméleti úton leírni, hogyan alakulhatnának ki az egyensúlyi bérek.

 

Az ágazati jövedelmezőség a piacgazdaságban

Az előző blogbejegyzésemben megfogalmaztam azt a gondolatot, hogy a munkanélküliség tényét eleve a kapitalista termelési mód kizsákmányoló jellegének kell tulajdonítanunk, ezért a kizsákmányolásmentes társadalom elérésének első és legfontosabb lépése a munkanélküliség felszámolása kell, hogy legyen. Ekkor szűnik meg az a kényszerhelyzet, amely eleve megalázóan alacsony béreket eredményez a béralku során. Azonban ez önmagában még mindig nem elégséges feltétele az egyenlő béralku pozíciónak, az ugyanis szabad választási lehetőséget feltételez. Nem tekinthető igazán választási lehetőségnek, ha a munkavállaló például két egyformán rossz munkáltató között választhat. Ez nem igazi alternatíva.

Tanmese a tőke áramlása az ágazatok között. Ha az egyik ágazat jövedelmezőbb, mint a többi, a vállalkozók hírét veszik ennek és a tőke elkezd átáramlani abba az ágazatba. Ez tart egészen addig, amíg az ágazat elveszíti a kiemelkedő jövedelmezőségét. Közben viszont a többi ágazatban támad tőkehiány, ami a tőke jövedelmezőségét azokban az ágazatokban javítja. Mindezek következtében a tőkejövedelmezőség egyensúlyi helyzetbe kerül az ágazatok között. Általában elmondható, hogy a tőkejövedelmezőség ágazati változásai kihatnak az összes ágazatra, a gazdaság egészére.

Elég, ha csak a közismert taxis példára utalok Magyarországon. Éveken keresztül ez volt a legegyszerűbb és a legkönnyebben elérhető vállalkozási lehetőség egy tőkeszegény magyar vállalkozó számára, nem kellett hozzá más, csak egy megfelelő személyautó, amit ráadásul magáncélra is lehetett használni. Ráadásul eleinte akkora fuvardíjat kérhetett a taxis, amennyit nem szégyellt. Az eredmény, néhány év alatt túltelítődött az ágazat és olyannyira csökkent a jövedelmezőség, hogy a taxisok sírtak az engedélyek korlátozásáért. És hivatkoztak a példára, hogy New Yorkban a taxi engedélyek száma korlátozott.

 

Létezhet-e természetes egyensúly tőkejövedelmek és munkajövedelmek között?

Hasonlóan működik a munkaerőpiac is. Van azonban egy lényeges különbség, nevezetesen az, hogy a tőkés tudja manipulálni a munkaerőpiaci túlkínálatot. Elsősorban is a határprofitrátával folyamatos munkanélküliséget tart fenn, ami miatt a munkaerő ára mindig nyomott lesz. Másodsorban pedig bevándorlók (vendégmunkások) alkalmazásával direkt módon befolyásolja a munkaerőpiaci túlkínálatot és ezzel leszorítja a béreket az összes ágazatban, beleértve a szakképzett munkaerő bérét is. Harmadsorban pedig a tőke szabad áramlása alacsonyabb munkabérű és nagyobb munkaerő kínálatú régiókba munkanélküliséget okoz az anyaországban.

Ezzel szemben viszont a munkás a munkabéréből nem tudja befolyásolni a tőkekínálatot és ezen keresztül a tőkejövedelmezőséget az egyes ágazatokban. Azaz a tőkés és a munkás béralku pozíciója nem egyenlő. Pedig az volna az egyenlő feltétel, ha egy ágazatban túl nagy a tőkejövedelmezőség, akkor maga a munkás mondhassa azt, hogy egye fene, belevágok én is. Eddig ugyan nem mertem vállalni a kockázatot, mert nem volt elég ígéretes a dolog, és választottam az egyszerűbbet, munkabérből éltem. De javult a tőkejövedelmezőség és ez kecsegtető, most belevágok.

Ha a munkás hozhatna ilyen döntést, akkor ezzel nemcsak a tőkekínálatot befolyásolná, de munkaerő keresletet is támasztana. Egyrészt azáltal, hogy ő maga kivonult a munkaerőpiacról és ezzel szabad munkahely keletkezett, másrészt azzal, hogy új munkahelyeket teremtett. Ilyen módon egy   természetes egyensúly alakulhatna ki a tőkejövedelmek és a munkaberek között. Ezt a gondolatot megértve arra a felismerésre kell jutnunk, hogy a modern kori marxizmus talán legjelentősebb tézisét fogalmaztuk meg.

Piacgazdasági viszonyok között akkor és csak akkor mondhatnánk, hogy nincs kizsákmányolás, ha szabad átmenet létezik munkásosztályból a tőkésosztályba és vissza. Ekkor és csak ekkor valósulhat meg, hogy a piaci mechanizmus egyensúlyt hoz létre a tőkejövedelmek és a munkajövedelmek között. Ez az egyensúly a társadalmi mobilitás ideális szintjét követelné meg.

Ilyen körülmények között a vállalkozónak valóban mérlegelnie kellene, hogy mennyire zsákmányolja ki az alkalmazottait. Minél nagyobbak ugyanis a tőkejövedelmek, annál többen fogják elhagyni a munkavállalói helyzetet és kezdenek vállalkozásba. Egyrészt csökken a munkaerő kínálat, akár meg is szűnik és munkaerő keresletes gazdaságba csap át, másrészt pedig nő a konkurencia és erősödik a verseny a vállalkozok között. Az a vállalkozó fog eredményes lenni, aki a lehető legalacsonyabb bért fizeti és ezáltal a lehető legmagasabb profitra tesz szert, de ugyanakkor a munkaberek még elég magasak ahhoz, hogy a dolgozók elégedettek legyenek a bérmunkás helyzetükkel. A bérmunkás pedig akkor lesz elégedett a munkavállalói státuszával, ha a munkában az örömét és az önmegvalósításának lehetőségét megtalálja. Ha nem, akkor legyen lehetősége vállalkozni!

Ne legyen többe álszent és képmutató frázis a szabad vállalkozás lehetősége! Ezt a kérdést külön is érdemes megvitatni, hogy a szándékon, az ambíción és a szaktudáson kívül mi egyébre van még szükség hozzá, mert nem lehet beérni a  formális válasszal, miszerint a liberalizmus mindenkinek egyformán lehetővé teszi az egyéni boldogulást. A vállalkozás indításához szükséges kezdőtőkével is rendelkezni kell!

 

A piacgazdaság önkorlátozó modellje

Modellünkben a társadalom tőketulajdonosokból és bérmunkásokból áll. Ezt még szükséges kiegészíteni egy harmadik, jól elkülöníthető önálló érdekcsoporttal (réteggel), a munkavégzés lehetőségéből tartósan kirekesztett prekariátussal, a munkanélküliekkel. Bár ez a harmadik csoport nézetem szerint a dolgozó osztályhoz sorolható, de a munkával rendelkező népesség érzékelhetően igyekszik elhatárolódni tőlük. Kezd kiveszni a szolidaritás és megjelent a munkahelyféltés is. Ez nagyon sajnálatos jelenség, amely szembeállítja egymással az azonos érdekű csoportokat. A modern idők vívmánya, hogy a technikai fejlődés következtében létszámában egyre nagyobb népesség szorul ki a termelésből. Ezért kritikusan vizsgálni kell azt a kérdést, hogy a piacgazdaság bármilyen reformja jelenti-e egyben ennek a népességnek az aktív bevonását a társadalmi tevékenységbe, avagy nem, netán a piacgazdaság egyáltalán nem képes a munkanélküliséget felszámolni!

Ha ennek a harmadik csoportnak az önálló érdekeit egyelőre nem veszem figyelembe, akkor azt mondanám, hogy a magántulajdon motivációs erején alapuló piacgazdaság akkor szolgálja a társadalom egészének érdekét, ha a piaci mechanizmus egyensúlyt hoz létre a tőkejövedelmek és a munkajövedelmek között. Ez pedig akkor valósulhat meg, ha szabad az átjárás a bérmunkások és a tőketulajdonosok csoportja/rétege között. Ha létezne ilyen mobilitás, akkor egy ilyen modell automatikusan önkorlátozó volna.

Szándékosan használtam csoport/réteg elnevezést osztály helyett. Tettem ezt azért, mert ha megvalósulna a szabad átjárás közöttük, akkor ezek már nem lennének osztályok/kasztok.

A modell, amit itt leírok, egy elméleti modell. Egyelőre nem azt vizsgálom, hogy a gyakorlati létrejöttének milyen buktatói vannak, hanem magának a modellnek az elméleti működésén gondolkodom. Ha egy ilyen modell megvalósulna, akkor szükségszerűen önkorlátozó volna, mert maga a piacgazdasági mechanizmus biztosítaná azt. Nem volna többé erőfölény, nem volna többé erőfölénnyel való visszaélés sem, mert az egyensúly, ha eltolódik valamilyen irányba, szükségszerűen olyan reakciókat indítana el, amelyek az egyensúlyba való visszatérés irányába hatnak. Ugyanez igaz akár a tőketulajdonosi, akár a munkavállalói oldalra egyaránt. S ha ez így igaz, akkor nincs szükség szerintem arra sem, hogy adminisztratív módon, törvényi előírásokkal szabályozzuk akár a vállalatnagyságot, akár a tőkekoncentráció mértékét.

 

Hárompólusú önkorlátozó társadalom:

Hirtelenjében így neveztem el a modellemet. Ezek szerint az önkorlátozó társadalomnak van egy kétpólusú változata, amelyről fentebb írtam és van egy hárompólusú változata, amelyre itt térek rá. A kétpólusú modellt úgy írtuk le, hogy a társadalom tőketulajdonosokból és bérmunkásokból áll és oda-vissza szabad az átjárás a két réteg között. Akkor ennek megfelelően a hárompólusú rendszerben ugyancsak oda-vissza szabad átjárásnak  kell lennie a csoportok között!

A munkanélkülinek is joga van az emberhez méltó élethez és nem alamizsnára van szüksége adományként a társadalom aktív népessége részéről, hanem teljes jogú integrációra tart igényt. A munkával rendelkező bérmunkás réteg sem eltartottakról való gondoskodásra akar berendezkedni, hanem a cél a teljes foglalkoztatás. A bérmunkás réteg nem oszlik meg tehát a munkával rendelkezők és a munkanélküliek ellentéte szerint, hanem önkorlátozó módon együttműködik a munkanélküliség felszámolásában a heti/havi/éves munkaidőalap csökkentése révén. Így a terheket közösen viselik és a társadalmilag hasznos munkát képességeik szerint egyenlő munkaidőalapban végzik.

A munkanélküliség teljes felszámolásában az egykeresős családmodellnek is szerepet kell kapnia, mégpedig olyan módon, hogy a háztartásbeli tevékenységet és a gyereknevelő anya funkcióját az állampolgár/család szabad döntése alapján teljes munkaidős foglalkoztatásnak kell elismerni! Ebben a modellben a feltétel nélküli alapjövedelemnek csak akkora teret volna indokolt kapnia, amely ahhoz elegendő, hogy azokról gondoskodjon, akik a társadalmi munkamegosztásban végképp nem találják a helyüket.

Innentől kezdve ez a modell úgy működik, mint a kétpólusú. Egy harmadik pólus önálló érdeke fel sem merül, a szabad átjárás (vállalkozás) joga az egységes bérmunkás réteg egészét megilleti. A tőketulajdonos pedig a saját jól felfogott érdekétől vezérelve fog önkorlátozó módon viszonyulni az egységes bérmunkás réteggel szemben.

Véleményem szerint a kérdéssel kapcsolatos vitát két témakörre lehet bontani. Egyrészt hogyan működne, illetve működőképes volna-e egy ilyen modell, másrészt milyen volna az átmenet a jelenből a jövőbe, azaz hogyan alakulna ki a modell. Az utóbbi tűnik a rázósabb kérdésnek.

Az elsődleges kérdés szerintem a modell működése. Nyújt-e valós megoldást a jelenkor problémáira? Ha nem, akkor nincs is értelme az átmenetről beszélni. Ha igen, akkor pedig egyszerűen meg kell találni a megoldást az átmenet kérdésére! A megoldást pedig a felismerés hozhatja meg, hogy változásra van szükség.

 

A realitásokról

Miért nem valósulhat meg egy ilyen modell? Nyilvánvalóan azért, mert a tőketulajdonos rétegnek ez nem áll érdekében. Már az oktatásra fordított költségvetést is korlátozza az állam, hogy megelőzze a „túlképzést”, és ezzel tudatosan korlátozza a munkavállalók mobilitását. Hazánkban nincsenek olyan programok sem, amelyek új vállalkozások indítását segítenék elő a kezdőtőkéhez való hozzájárulással - kamatmentes kölcsön, vagy vissza nem térítendő állami alapjuttatás révén.

Szavakban megfogalmazódik ugyan politikai szándék a társadalmi mobilitás növelésére, de konkrét tartalom nélkül ez üres frázis marad csupán. A gyakorlatban nem jelent többet kényszervállalkozások indításánál. A fejlett ipari országokban például ismert jelenség, hogy az önfoglalkoztató vállalkozó is részesülhet munkanélküli segélyben, ha a gazdasági pangás miatt a kapacitása nincs lekötve, de nincs ismeretem arról, hogy ilyesmi Magyarországon létezik-e.

Márpedig a politikai szféra pozitív hozzáállása nélkül úgy tűnik, hogy a társadalmi mobilitásban érdemi változásra nem lehet számítani.

Véleményem szerint napjainkban már egyáltalán nem igaz a szlogen, hogy „small is beautiful”. A vállalati szférában igenis megfigyelhető a méretnagyság növekedés, ami annak a következménye, hogy a kíméletlen versenyben a nagyhal felfalja a kishalat. Másrészt a méretnagyságból sorozatnagyság növekedés is származik, amely további jelentős előny. A verseny tehát még a meglévő vállalkozások számát is csökkenti, nemhogy az új vállalkozások indítását preferálná. Annak pedig semmi értelme, hogy olyan vállalkozások indítását támogassuk, amelyeket a piaci verseny rövid távon bedarál. A piacon egyáltalán nincsenek lefedetlen szegmensek, így a kíméletlen konkurenciaharc érthető.

A rohamos népességnövekedés és a műszaki fejlődés együttesen eredményezi, hogy a munka világából kiszorult prekariátus lélekszáma gyorsuló ütemben nő. Mindez az emberi munka fokozatos leértékelődésével jár, amelynek a társadalmi mobilitásra gyakorolt hatása egyértelműen negatív.

Az említett okok miatt sajnos valószínűleg mindez megmarad elméleti eszmefuttatásnak. Ennek ellenére fontosnak tartom a gondolataimat, hogy világosan értsük a jelent, és tudjuk, mire számíthatunk a jövőben. A munkanélküliség felszámolásának más lehetőségeit tovább kell kutatni.

 

 

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://another-brick.blog.hu/api/trackback/id/tr858170760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nandras1951 2015.12.15. 15:30:03

Érdekelne, hogy mikor vesztette érvényét az a tétel, hogy a tőkés termelés alapja a kettős értelemben szabad proletárok tömeges létezése: szabadok személyükben és "szabadok" (azaz megfosztottak) a termelési eszközök tulajdonától? Ha ugyanis ez a tétel még érvényes, akkor az egész fejtegetésnek semmi értelme sincs.

Ezzel az erővel igen szép és értékes dolgozatot lehetett volna írni a cserebogarak halhatatlanságáról is.

(Most jöhet az érdemi válasz helyett az arrogáns sértődöttség, illetve a moderálás "ultima ratio"-ja)

aLEx 2015.12.15. 15:36:38

@nandras1951:

A cserebogarak halhatatlanságát, ha kérhetem, hagyjuk ki a blogomból, jó?

Miért ragaszkodik Ön a "kettős értelemben szabad proletárok tömeges létezéséhez"? Talán Ön a tőkés termelési mód alapjait akarja konzerválni a dogmatizmusával?

Az előbb elfelejtettem figyelmeztetni, hogy a trágárságot törlöm. Most pótolom.

aLEx 2015.12.15. 16:03:28

@nandras1951:

Ön talán úgy véli, hogy azok a kapitalisták, akik kedvezményes áron, vagy térítésmentesen részvényekhez juttatták a dolgozóikat, ők hibáztak, mert nem olvasták Marxot, és nem tudták, hogy az már nem is kapitalizmus, amelyben a dolgozók nem "kettős értelemben szabadok"?

Semmi értelme nincs talán egy élhetőbb társadalom megvalósításának a lehetőségein gondolkodni, mert ezzel Marx emlékét sértjük meg, és fölrúgunk valamiféle általunk kreált dogmákat? Csodálkozom az Ön mentalitásán!

nandras1951 2015.12.15. 18:40:45

@aLEx:

Már megint "nem építő kritikát" vagyok kénytelen gyakorolni, amikor rámutatok, hogy Ön tökéletesen nincs tisztában a részvénytársaságok lényegével.

A részvénytársaságok valódi tulajdonosai nem a részvényesek, hanem

a) Az ellenőrző részvénypakett tulajdonosai

b) A high management (igazgatótanács, felügyelő bizottság)

c) az RT számláját kezelő bank

(a b) és c) csoport elvileg nem is kell, hogy rendelkezzen részvénnyel)

Ön persze, ha még mindig összekeveri a tulajdont, mint termelési viszonyt a polgári jog kodifikált tulajdon-fogalmával, akkor ezt hülyeségnek fogja tartani. De ha összekeveri, akkor ne tartsa magát marxistának.

A kisrészvényeseknek semmiféle lehetőségük nincs arra, hogy beleszóljanak az RT működésébe, így a nekik juttatott részvények nem teszik őket tulajdonossá, ellenkezőleg juttatásukkal elcsaklizzák tőlük azt a jövedelemrészt, amit nem kell feltétlenül a munkaerejük újratermelésére fordítani - vagyis ez egy új, korszerű módja a proletár kettős értelemben vett szabaddá tételének.

Bővebben itt: marxista-polgazd.blog.hu/2015/12/15/a_reszvenytarsasag_886

(Ön persze ezt sem tartja szellemi terméknek - mert nem Ön írta)

aLEx 2015.12.16. 04:48:34

@nandras1951:

Átengedtem a kommentjét, mert a belinkelt cikke - bár nem a blogbejegyzésem tárgyáról szól, de - nagyon érdekes, sőt izgalmas olvasmány és válaszolni szeretnék rá. A válaszhoz azonban időre van szükségem, így kérem, hogy legyen türelemmel!

Ennek ellenére tennék néhány megjegyzést az Ön stílusára és a hozzászólásának tartalmára. Ami magyarázat arra, hogy első nekifutásra miért volt a hozzászólása törölve. De magyarázat arra is, hogy miért tartom problémásnak az Ön internetes fórumokon tanúsított magatartását. Idézem az Ön szavait:

"Már megint "nem építő kritikát" vagyok kénytelen gyakorolni, amikor rámutatok, hogy Ön tökéletesen nincs tisztában a részvénytársaságok lényegével."
Ön honnan tudja, hogy én mivel vagyok tisztában, és mivel nem? Ez csak az Ön feltételezése, hogy én nem vagyok tisztában a részvénytársaságok lényegével. (A válaszcikkemből jobban fogja látni, hogy értek-e a kérdéshez.)
Megkérném, hogy a jövőben mellőzni szíveskedjen az ilyen rosszindulatú kijelentéseket!

"Ön persze, ha még mindig összekeveri a tulajdont, mint termelési viszonyt a polgári jog kodifikált tulajdon-fogalmával, akkor ezt hülyeségnek fogja tartani. De ha összekeveri, akkor ne tartsa magát marxistának."
Jó néven venném, ha ilyen feltételes mondatokat sem fogalmazna meg, mert ez is rosszindulatot tükröz. A "még mindig" az sugalmazza, mintha a múltban összekevertem volna a termelési viszonyokat a polgári jogban kodifikált tulajdonjog fogalmával. Ezt csak Ön véli így. És ha ilyen stílusban óhajt sértegetni, akkor azt moderálni fogom. Sajnálom, hogy felnőtt embernek ilyesmit magyarázni kell!

Ahhoz pedig Önnek semmi köze, hogy én marxistának tartom magam. Ön nem írhatja elő nekem, hogy egy marxistának milyen gondolatai lehetnek.

Mindezeket kérem, hogy szíveskedjen tudomásul venni! Ha úgy érzi, hogy nem képes rá, akkor ne látogassa a blogomat!

aLEx 2015.12.17. 01:57:10

@nandras1951:

Elkészültem a blogbejegyzésemmel, megadom a linkjét:
"Részvénytársaság és a dolgozói résztulajdonlás
A dolgozói résztulajdon hatása a részvénytársaság működési mechanizmusára"

another-brick.blog.hu/2015/12/17/reszvenytarsasag_es_a_dolgozoi_resztulajdonlas