A tőke fétise című blogbejegyzésem tette szükségessé a marxista terminológiában használatos egyes fogalmak értelmezésének összefoglalását. A hétköznapi életben tapasztalható ugyanis, hogy sokan nem értik ezeket a fogalmakat, illetve elképzelhető, hogy mást értünk alattuk. Az általam használt új fogalmak értelmezése önmagában indokolja a függelék szükségességét.

Profitráta:

p’ = m/(c+v)

A marxi profitráta fogalmával kell kezdenem!. A képlet véleményem szerint nem írja le adekvát módon a tőketulajdonos profitérdekeltségét. A munkabér ugyanis nem a tőketulajdonos befektetése a vállalkozásba, hiszen azt a munkavállaló előlegezi meg – a munkabér utólag kerül kifizetésre. Ahogyan Marx a c értékében nem veszi figyelembe az alapanyagokba és forgóeszközökbe lekötött tőkét, ugyanúgy a munkabéreket is a forgótőkeként indokolt kezelni. Álláspontom szerint a munkabér a marxi képletekben nem mint befektetett tőke szerepel, hanem mint egy értékképző termelési tényező „ára”. Ez két különböző dolog.

Tőkemegtérülési mutató:

m/c

A képlet tőketulajdonos hosszú távú tőkebefektetéseinek megtérülését fejezi ki. Ez az, amiben a tőketulajdonos közvetlenül érdekelt. A munkabér ugyanis a munkáltatónak rövid távon megtérül, ahogyan befolyik az árbevétel. A profitráta képletéből közvetlenül is megkaphatjuk, ha a munkabér értékét nulla értékkel helyettesítjük.

A képlet mutatja, ha a munkabér tart a nulla értékhez, akkor a profitráta a tőkemegtérülési mutató értékéhez tart. Vagyis a profitráta akkor éri el maximumát és a tőkemegtérülés akkor a legjobb, ha a munkabér nulla. Hogy miből jön létre az értéktöbblet, ezzel az önmagában rejlő ellentmondással a kapitalizmus nem foglalkozik.

 Értéktöbbletráta:

p”= m/v

Marxtól eltérő módon értelmezem az értéktöbbletráta fogalmát is. Marx azt mondja, a munkás munkaidejének egy részében, az ún. szükséges munkaidőben megtermeli saját árujának ellenértékét, munkaidejének többi részében, az ún. többletmunkaidőben pedig értéktöbbletet termel a tőketulajdonos számára. A kettő hányadosát Marx a kizsákmányolás fokának, más szóval az értéktöbbletrátának nevezi. Nézetem szerint a többletmunkaidőben a munkás egyrészt nemcsak a tőkés, hanem a társadalom számára is termel értéktöbbletet. Másrészt olyan tőkét termel, amely társadalmilag hasznos tőke és amely ahhoz szükséges, hogy maga a munkás újabb értéket tudjon termelni. Ebből a megfogalmazásból kitűnik, hogy nem illethetjük egyértelműen negatív jelzővel az értéktöbbletrátát.

A munka értéktermelő képessége:

p”_o = m_o/v_o

Az értéktöbbletráta nemcsak a kizsákmányolás fokát fejezi ki, hanem a társadalomnak egyfajta képességét is „új érték” létrehozására. Ezt nevezem én a „munka értéktermelő képessége” néven. Hogy mit jelent ez a fogalom, próbáljuk meg elképzelni a nemzeti jövedelem összefüggését az értéktöbbletrátával! Ez a gondolat feltételezi, hogy az értéktöbbletráta bizonyos keretek között önkényesen változtatható. Erre az ad alapot, hogy a kizsákmányolás emberi elhatározás kérdése. Úgy képzelem, hogy az Y = f(m/v) függvény maximumon megy keresztül, azaz van egy optimuma, mely a „közjónak” felel meg. Ez az optimum volna a közérdek: az optimális értéktöbbletráta biztosíthatja a legnagyobb társadalmi jólétet. Ez volna az az állapot, amikor a tőkefelhalmozás az adott társadalmat alkotó egyének értéktermelő képességének megfelelő.

Ezt az optimális állapotnak megfelelő értéktöbbletrátát nevezem én a „munka értéktermelő képessége” néven és jelölöm p”_o = m_o/v_o képlettel. Értelmezésem szerint az optimális helyzetben a munkavállaló önként elfogadja az értéktöbblet kisajátítását, kvázi „önkizsákmányolás” valósul meg. Ez a megállapítás persze egyáltalán nem terjed ki a polgári demokrácia működésének minőségére, mert a profit felhasználásának módjába a munkavállalónak semmiféle beleszólása nincsen.

Az optimum alatt a jövő felélése valósul meg, mert a beruházások szintje elmarad az optimálistól. Ez az, amivel a liberális demokraták a szocilistákat vádolják. Az optimum felett pedig egyértelműen kizsákmányolásról beszélhetünk, amikor a hatalmi helyzettel visszaélve öncéllá válik a tőkefelhalmozás. Mindebből következik, hogy én az optimális szintnek megfelelő értéktöbbletrátához képest a magasabb m/v rátát kizsákmányolásnak tartom. Nézetem szerint a kizsákmányolás fokát (Marx nézeteivel ellentétben) a p”/p”_o arányszámmal jellemezhetjük.

A neoliberális/neokonzervatív filozófia szerint „nem elég kapitalizmus” valósul meg. Szerintük kizsákmányolás nem létezik és a minél nagyobb értéktöbbletráta a közérdek. Úgy vélik tehát, hogy az értéktöbbletráta társadalmi optimuma nem létezik. A „munkahelyteremtés” ösztönzése és a „vállalkozásélénkítés” politikája a gyakorlatban a tőketulajdonosok „segélyezését” jelenti olyan viszonyok között, amikor az elszegényedett munkavállaló rétegeket a vállalkozók lényegében már nem tudják jobban kizsákmányolni. Azaz a vállalkozások segélyezésével lényegében az állam vállal át kizsákmányoló funkciót a tőketulajdonosoktól.

Tőkeösszetétel:

c/v

Marx terminológiájával azonos módon értelmezem. Itt azért térek ki rá, hogy magyarázatot adjak a tőke szerves összetételére.

 A tőke szerves összetétele:

c_o/v_o

Ahogyan az értéktöbbletráta fogalmán belül megkülönböztetem a munka értéktermelő képességét, azaz az optimális értéktöbbletrátát, ugyanúgy meghatározható az optimális helyzetnek megfelelő tőkeösszetétel is. Ezt nevezem én a tőke szerves összetételének és jelölöm c_o/v_o képlettel.

 Jövedelemelosztási ráta:

m/ (v + m)                   v/(v + m)

Különösebb magyarázatra nem szorul. A profit illetve munkabér arányát mutatják a hozzáadott értékhez viszonyítva. Makroszinten a felhalmozás (tőkekoncentráció) illetve a bérjövedelmek arányát fejezik ki a nemzeti jövedelemhez viszonyítva.

(A fogalmak értelmezése a jövőben igény szerint tovább bővülhet.)