Hiába a legnemesebb célok, ha egy rendszer nem működik jól, és megbukik, akkor azok a célok hamisnak bizonyulnak. Sőt meglehet, hogy maga az ideológia a hamis. A szocialista társadalmi rend bukásával, a rendszerváltással és a privatizációval a szocialista embertípus "önkizsákmányoló" illúziója foszlott szerte, mert az "önkizsákmányolásból" származó társadalmi tulajdon vált kisajátítás tárgyává. Nagyon fontos megválaszolásra váró kérdés, hogy lehetséges-e kizsákmányolásmentes társadalmat megvalósítani, és ha igen, mi az, amit másképp kell csinálnunk, hogy az működőképes, stabil és fenntartható is legyen, hogy a meghozott áldozataink nem váljanak újra kisajátítás tárgyává. Máskülönben az "önkizsákmányolás" sem volt más, mint kizsákmányolás. Adósak vagyunk tehát a marxista ideológia továbbfejlesztésével.

Jelen blogbejegyzésemben azt a kérdést vizsgálom, hogy létezett-e kizsákmányolás a XX. században megvalósult szocialista társadalmakban. Írásomat válasznak szánom Németh Attila jóhiszemű, de meglehetősen naiv blogbejegyzésére. De mivel ez a kérdés több más internetes blogvitában szinte párhuzamosan fölmerült, cikkem másoknak is szól.

Azzal kezdeném, hogy a történelem már jócskán meghaladta azt a marxista szemléletet, hogy a "kizsákmányolás idegen munka leigázása, más megfogalmazásban az általa termelt értéktöbblet egy részének vagy egészének ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök magántulajdonosa mint munkáltató által". Megjegyezni kívánom, hogy Marx a munkával létrehozott értéktöbblet egészének kisajátítását nevezte kizsákmányolásnak. Nézetem szerint azonban – amíg a tőketulajdonos gazdasági közreműködésére igényt tartunk, addig – a tőkejövedelmet jogosnak kell elfogadnunk, és csak az értéktöbblet egy részének a kisajátítását tekinthetjük jogtalan kizsákmányolásnak. A probléma tehát kifejezetten arra vezethető vissza, hogy a tudásunk jelenlegi szintjén, elméleti úton nem vagyunk képesek a jogtalanul kisajátított rész mértékének a meghatározására. Ezzel a kérdéssel más munkáimban fogok foglalkozni, a jelen blogbejegyzésben erre a kérdésre nem térek ki.

A kizsákmányolásnak ez a klasszikus definíciója a fenti megszorítással természetesen ma is igaz, de magát a fogalmat napjainkban már jóval tágabb értelemben határozhatjuk meg. Ha kizárólag a klasszikus definíciót fogadnánk el, abból az következne, hogy a munkavégzés lehetőségétől megfosztott munkanélküli nincs kizsákmányolva, pedig dehogynem! Őt munkanélküli állományban "alkalmazza" a kizsákmányoló rendszer abból a célból, hogy általa a munkaerőpiaci béreket nyomott szinten lehessen tartani. Ezzel éri el a globális kapitalizmus az általa kívánatos szintű béreket, amelyek a lehető legnagyobb profitot biztosítják számára.

Hogy egyáltalán vizsgálni tudjuk a kizsákmányolás kérdését a szocializmusban, először alaposan át kell gondolni, mi is az, amit kizsákmányolásnak tekinthetünk a mai farkaskapitalizmusban, és meg kell adnunk a kizsákmányolás fogalmának a mai korban érvényes meghatározását is!

Kizsákmányolás a mai farkaskapitalizmusban

Trendi liberális állítás, hogy kizsákmányolás kérdésével azért fölösleges foglalkozni, mert a jövedelmek újraelosztása során annak káros hatásai kiküszöbölhetők. Elvi kifogásom, hogy ilyen módon lesöpörtük az asztalról az egész kérdéskört, hogy mi az, ami jogtalan kisajátításnak tekinthető. Mintha azt mondanánk, a rabolt javak jogos tulajdonosa a rabló, a károsult pedig majd valamilyen módon kompenzálva lesz. Jómagam úgy gondolom, a helyes, a jogszerű és erkölcsös magatartás az volna, ha a jogszerűtlen kisajátítást megakadályoznánk. Lényegesen kevesebb energiát kellene az újraelosztásra fordítani. De még az is meglehet, hogy új társadalomszervezési alapelvet sikerülne felfedezni. (Csak csendben mondom, nem csak lehet, én tudom, hogy így is van!) Az is meglehet, hogy a világ nemcsak igazságosabbá, de egyben működőképesebbé is válna. Az újraelosztás elvét erőltetve mi azonban eldobjuk ezt a lehetőséget magunktól. Pontosabban szólva a korlátlan kizsákmányolás lehetőségét továbbra is garantáljuk a tőketulajdonosok számára a vállalkozás szabadsága körébe utalva azt. Számomra ez a liberális álláspont nagyon visszatetsző: az embertelenséget soroljuk az alapvető emberi jogok közé.

Elvi kifogásom, hogy a kizsákmányolás nem pusztán termelési viszony, hanem igenis megvalósul, mint elosztási viszony is. Ha nem így volna, akkor Thomas Piketty nem tudta volna statisztikailag kimutatni a vagyoni különbségek növekedésének világméretű trendjét a szegények és a vagyonosak között. Persze nyugodtan mondhatjuk, hogy az elosztási viszonyok során kisajátított többletjövedelem a termelésbe visszaforgatva válik termelési viszonnyá, és teszi lehetővé még több jövedelem kisajátítását, de ez magától értetődő. Hová tesszük viszont az olyan jövedelmeket, amelyek offshore számlákon landolnak? Hiszen az offshore jövedelmek lényege, hogy nem lettek visszaforgatva a társadalom érdekének megfelelően a gazdaságba.

Hova tegyük például ezt a hírt: "Magyarországról a nyolcvanas évek óta 242 milliárd dollárnyi magántőkét menekítettek ki a világ különböző adóparadicsomaiba", mely összeg az érintett időszakban Magyarország teljes államadósságának a két és félszerese volt?

Hova tegyük a korrupciót és az adócsalást? Az a közhivatalnok, aki korrupciós pénzeket fogad el, vajon nem az államkasszát rövidíti meg? Az adócsaló vállalkozó vajon nem a tisztességes vállalkozókat és a bérből és fizetésből élőket zsákmányolja ki, amellett, hogy a saját munkavállalóit is méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozza?

Hova tegyük az egykulcsos adót? Ez nem az alsó jövedelmi rétegek kizsákmányolása? Vajon nem az ő rovásukra engedi a magasabb jövedelmi rétegeket gyarapodni? Hová tegyük az oktatási rendszerre, az egészségügyre stb. fordított kiadások csökkentését? Aki például nem kapja meg azt az egészségügyi ellátást, amire szüksége volna, az nincs kizsákmányolva? A nyugdíjas, aki 40 év becsülettel ledolgozott munkaviszony után olyan nevetséges nyugdíjból kénytelen fenntartani magát, hogy még a gyógyszereit sem tudja kiváltani, az nincs kizsákmányolva?

Hova tegyük a vállalkozói kaszt állami támogatását vállalkozásélénkítés és munkahelyteremtés címén, ami vissza nem térítendő állami támogatásokban és kamatmentes kölcsönökben nyilvánul meg - miközben a vállalkozók offshore számlákra mentik át a pénzüket? Ez nem a vállalkozói kaszt segélyezése?

Hova tegyük a tőke szabad áramlásának a kérdését, amely adózatlan jövedelmek kivándorlását jelenti olyan országokba, ahol a tőke megtérülési lehetőségei nagyobbak? Ez a tőkejövedelem származási országának a cserbenhagyását jelenti, ahol munkanélküliség marad vissza, amely a kizsákmányolt helyzet fokozódását eredményezi, és ahol az értéktöbbletet kisajátítónak erkölcsi kötelessége lett volna a tőkét visszafektetni a gazdaságba, de minimum le kellett volna adóznia belőle.

Hova tegyük az olyan politikai döntést, hogy az állam kiengedi a kezéből a pénzteremtés jogát, és átadja azt a kereskedelmi bankoknak, ezzel adósságspirálba hajszolva önmagát? Ez nem az adófizető polgárok kizsákmányolása? És általában véve hova tegyük a bankrendszert? Hát nem a bankok a legnagyobb kizsákmányolók?

A kérdéseimnek ez a felsorolása messze nem teljes. Csak példákat igyekeztem felhozni arra, hogy az elosztási viszonyok ilyen-olyan szabályozgatásával a kizsákmányolás kérdését orvosolni nem lehetséges. Valószínűleg Piketty javaslata a nagy vagyonok fokozott megadóztatására ugyanúgy nem fog járható útnak bizonyulni a vagyoni különbségek enyhítésére. Hiszen a vagyonosok hozzák a törvényeket!

Mindebből következik, hogy nemcsak a termelési viszonyok valósítanak meg kizsákmányolást, hanem az elosztási viszonyok is. És nemcsak a tőketulajdonos jelenik meg kizsákmányoló minőségében, hanem aktívan közreműködik (prostituálódik) abban a polgári állam is. Márpedig egy prostituált államtól hogyan várhatjuk el azt, hogy a közösség tisztességes szolgája legyen?

A kizsákmányolás definíciója

A lehető legegyszerűbben fogalmazva általában kizsákmányolásnak kell tekintenünk a hatalommal való minden olyan jellegű visszaélést, amely a társadalomban megtermelt jövedelmek elosztását kedvezőtlenül befolyásolja a jövedelmet megtermelő és a rászoruló rétegek szempontjából.

Örömmel elfogadom a közreműködést, ha valaki ezt a meghatározást segít szebben és jobban megfogalmazni.

Kizsákmányolás a szocializmusban

A fentiekben felhozott példák alapján látható, hogy nem elég csupán a klasszikus marxista definíció szerint vizsgálni azt a kérdés, hogy volt-e kizsákmányolás a szocializmusban. Idézem az előzményezett blogbejegyzést:

"A termelési eszközök társadalmi tulajdona esetén ... nem beszélhetünk kizsákmányolásról, legfeljebb “önkizsákmányolásról” vagy “önkéntes kizsákmányolásról”, ugyanis a keletkezett nyereséget (profitot) az állam különböző dotációk formájában (ingyenes oktatás, egészségügy, kultúra, nyereségrészesedés, beruházások és fejlesztések, stb.) újra elosztotta az állami vállalatok és azok dolgozói, vagyis lényegében a társadalom minden tagja között."

Mint fentebb láttuk, a kapitalizmusban is létezik újraelosztás. Országonként más és más. Bizonyos esetekben még azt is mondhatjuk, hogy a - jellemzően gazdagabb - fejlett ipari államokban ez az ún. újraelosztás magasabb színvonalon létezett, és létezik ma is, mint a volt szocialista országokban. Elég, ha a munkanélküli és szociális segélyek rendszerére utalok, amelyet mi a szocializmusból is irigykedve néztünk. A munkanélküli segély számos fejlett ipari országban ma is magasabb, mint Magyarországon az ipari átlagkereset. A minimálbéreket, vagy a közmunka díjazását már meg sem merem említeni.

Elfogadom, ha valaki azzal érvel, hogy ezek nálunk gazdagabb országok. Bár például Írországra ez a minősítés nem hinném, hogy megállja a helyét.

Az újraelosztásra hivatkozni általánosságban nem tartom jogos érvnek, mert a megítélése teljesen szubjektív. Mindig lesz, aki azzal elégedetlen. Azt fogja mondani, hogy tőle többet vettek el, mint amennyit visszaosztottak neki. De lesz olyan ember is, aki az újraelosztással elégedett, mert jól járt vele. Aki például állami bérlakáshoz jutott, az jól járt vele. Aki nem, és ez jellemzően a vidéki lakosság volt, az nem.

Az újraelosztással való érvelés erősen sántít. Ki az, aki meg tudja mondani, hogy mennyi volt a kisajátított értéktöbblet, és mennyi volt az egy főre átlagosan visszaosztott szociális juttatás? Ezt szinte képtelenség megmondani, hiszen a valóságtól elszakított ára volt a munkaerőnek is. Innentől kezdve csak hit kérdése, hogy az egyenleg nullszaldós volt-e, vagy deficites. Ez az oka annak, hogy a hivatkozott cikk szerzőjének véleményét naivnak neveztem. Ha akarom, hiszem, ha akarom - nem!

Tekintve azonban, hogy a magyar gazdaság a szocialista átalakulást követően jelentős elmaradást kellett, hogy behozzon, véleményem szerint ez csak lényegesen magasabb értéktöbblet elvonás mellett volt lehetséges. De ugyanígy vonatkozik ez a ránk kényszerített hidegháborús versenyre is. Kizárt dolognak tartom, hogy a kizsákmányolás foka a szocialista országokban alacsonyabb lett volna, mint a fejlett ipari országokban. A harmadik ok az maga a szocialista termelési mód alacsonyabb hatékonysága. A versenyt tartani a kapitalizmussal mi csak nagyobb kisajátítási arányok mellett voltunk szerintem képesek.

A politikai elit felelőssége

Ahogyan a kapitalista kizsákmányolásnál írtam, külön vizsgálni kell a politikai elit felelősségét abban a kérdésben, hogy létezett-e kizsákmányolás a szocializmusban, és ha igen, konkrétan mekkora! Azt eleve leszögezhetjük, hogy a politikai elit (a nomenklatúra) minden hibájának és bűnének törvényszerűen a nép issza meg a levét. S mivel a kommunista rendszerek hibáinak és bűneinek megvitatását a mai napig nem vállaltuk fel, ismét csak sokkoló tényekre kell felhívnom a figyelmet!

Nem hiszem, hogy mindenkiben tudatos volna, hogy a Szovjetunióban hosszú évekig létezett a rabszolgamunka, amelyet a Gulág-rendszer jelentett. Pedig a nevében is benne van, rabokat (köztörvényes bűnözőket és politikai foglyokat) hurcoltak kényszermunkára - olyan körülmények közé, amit túlélni nem volt egyszerű dolog. Tudom, sokan legyintenek, nem kár a köztörvényes bűnözőkért, de a politikai foglyokért, mint osztályidegen ellenségért sem. Csakhogy senki nem tudja, hogy a Gulág szabályos iparág volt, amely tervutasításos rendszerben dolgozott. Az erőltetett tervek pedig teljesíthetetlenek voltak, amelyhez nem volt elég rab. Tehát szabályos tervutasításos rendszerben teljesíteni kellett a Gulág-rendszer létszámigényét is. A létszámterv teljesítését az NKVD feladatává tették, amely koholt vádak alapján - statáriális eljárásban - tetszőleges rablétszámot képes volt szolgáltatni. Ennyit azoknak, akik úgy hiszik, hogy a Gulág-rendszer "preventatív" jellegű eljárást jelentett a politikailag megbízhatatlan elemek elkülönítésére. Oda kerülni sokszor elég volt annyi, ha valakire ferde szemmel nézett a házmester, vagy a munkahelyi főnöke ráfogta, hogy szabotál, másnap már utazhatott is Kelet-Szibériába.

De nézzünk egy másik nagyon durva példát az értéktöbblet-elsajátításra, az 1932-33 évi ukrán holodomort, amely 7 millió áldozattal járt. Az ukrán parasztoktól a terményeiket olyan mértékben rekvirálták, hogy a túlélésre sem maradt esélyük. Ugye nem lehet kérdés, hogy ez nem egyszerűen az "értéktöbblet" kisajátítása? Ugye nem lehet kérdés, hogy itt semmiféle állami visszaosztásról szó sincs? Legalábbis azok számára, akik a holodomor áldozatává váltak.

De elég az ilyen extrém példákból, nézzünk inkább a saját életünkből közismert dolgokat! Vajon miből lettünk mi a vas és acél országa? Miból futotta nekünk az erőltetett ütemű iparosításra? Nem is lehet kérdéses, hogy az értéktöbblet kisajátított részéből. De amilyen erőltetett ütemű volt az iparosítás, szükségszerűen olyan erőltetett ütemű kellett legyen az értéktöbblet kisajátítása is.

Persze ezt valaki vagy elhiszi nekem, vagy nem. Éppen ezért nézzünk olyan példákat, amelyeket mi hétköznapi emberek is képesek vagyunk józan ésszel felfogni, és belátni, hogy abban bizony kizsákmányolás nyilvánul meg! Azaz nem lehet eltagadni.

Hétköznapi példák a kizsákmányolásra

Rögtön az elején hozom fel az érvet, hogy a szocializmusban bizonyos emberi szükségletek vásárlóereje nem volt beépítve a bérekbe. Az állam vállalta azt, hogy ő gondoskodik ezeknek a szükségleteknek a kielégítéséről. Nem látom be, hogy mi értelme volt ennek, hacsak nem éppen az, hogy takarékoskodni lehetett vele. Illetve szükség esetén át lehetett csoportosítani ezeket a pénzkereteket más célok teljesítésére. És mindjárt mondom is, hogy amikor az állami lakásépítési programokat megszüntették, mert nem volt rájuk elegendő pénz, akkor ezt a vásárlóerőt szépen "elfelejtették" a bérekbe beépíteni. Innentől kezdve az egész hivatkozás az állami juttatásokra (dotációkra) hamis. És mi ilyen munkabérekkel vágtunk neki a farkaskapitalizmusnak. A magyar munkabér mai is csak nagyjából ötöde az Európai Unió átlagának. Harminc-negyven évvel ezelőtt is egy élet munkája volt egy családi házat felépíteni, vagy egy lakást megvásárolni. Ma persze már annyi sem elég rá.

Tehát egy tényleges dologban, a lakhatási költségek tekintetében máris bizonyítottuk, hogy Magyarországon a szocializmus időszakában igenis volt kizsákmányolás. A falusi népesség vonatkozásában, ahol soha nem épültek állami bérlakások, a dolgozó parasztság kizsákmányolásának ez a formája a szocializmus teljes időszaka alatt fennállt. A falusi népességnek egyetlen lehetősége volt, hogy az életminőségben a hátrányát behozza: az önerős családiház építés. Ehhez pedig a napi 8 óra munka helyett egész életében 12-16 órát kellett dolgoznia. Nem csak, hogy munkaidő után kellett megépítenie a saját házát, de meg is kellett keresnie rá a fedezetet. Ez történt a háztájiban. Ahol pedig gépesítés nem volt, ezért a munka elérhető termelékenysége és jövedelmezősége lényegesen alacsonyabb volt, mint a tsz-ben. Emlékszem, hogy amikor nagyjából 12 Ft lehetett egy órai munka díja a tsz-ben, akkor 8-8,50 Ft volt a saját munkájának értéke a háztájiban. Mégis csinálnia kellett a falusi embernek, mert nem volt lehetősége másra! Már srác koromban is értetlenül álltam a jelenség előtt, hogy miért nem tudja a dolgozó ember a munkahelyén hatékony munkával megkeresni a megélhetéshez szükséges tisztességes munkabért. Soha nem értettem, hogy miért kell ehhez a háztájiban alacsony hatékonyságú munkával vacakolni. Ma bezzeg visszasírjuk még a háztájit is. Boldogan dolgoznánk mi 16 órát, legalább annyi volna, amit ott megtermelünk. De ma már 8 órás munka sem jut a munkaképes korú népességnek.

De visszatérve a kizsákmányolás kérdéséhez, azt mondhatjuk, hogy a szocializmusban a falusi népességnek 12-16 órát kellett dolgoznia, hogy elérje, vagy kicsit meg is haladja a városi népesség életszínvonalát. Szép volt, és jó volt a szocializmus, hiszen még fiatalok voltunk akkoriban, megszépültek az emlékek is, de ilyesmiről már elfeledkezünk. A létbiztonság kérdésén túlmenően annyiból éltünk jobban a szocializmusban, hogy egyáltalán volt lehetőségünk a 8 óra után 4-8 óra túlmunkára. Persze az egész azzal járt, hogy a 8 órás főmunkaidőben, a munkahelyünkön loptuk a munkaerőnket is, mert nem dolgoztuk ki magunkat. Lehetetlenség napi 12-16 órát maximális intenzitással dolgozni! És senki ne állítsa nekem azt, hogy ezt nem tudta a pártvezetés! Ez egy lényeges mozzanata volt annak a kérdésnek, hogy a szocializmusban a főállású munkavégzés hatékonysága csapnivaló volt. A párt- és állami vezetés ebben az értelemben igenis felelős volt a munkavégzés alacsony hatékonyságáért, de egyértelműen felelős a dolgozók cinikus kizsákmányolásáért is.

Ez a kizsákmányolásnak olyasféle foka volt, mint Dickens idejében! A falusi embernek nem volt ám se szombat, se vasárnap. Ha szabadságra akart menni, a háziállatait rá kellett bíznia valakire! Elfeledkezünk erről? Ennyire megszépült a múlt?

Ehhez fogható húzás volt a gmk-k, a vgmk-k stb. bevezetése is az ipari nagyvállalatoknál. Szerencsés volt, aki ehhez a túlmunka lehetőséghez hozzájutott, mert nem lehetett mindenki ilyen munkaközösség tagja. Innentől kezdve mondhatjuk, hogy országosan általánossá vált a 12 órás munkavégzés. Mindezek után én egyáltalán nem merném azt mondani, hogy a szocializmusban nem volt kizsákmányolás. Javasolnám, hogy mindenki gondolja csak szépen végig újra! Úgy vélem, hogy nem lehet kétségbe vonni az állításomat, miszerint a szocializmusban igenis volt kizsákmányolás.

A kommunista pártelit felelősségéről általánosságban

Induljunk ki csak szépen abból, ahogyan a kizsákmányolás definícióját megfogalmaztuk! "Általában kizsákmányolásnak kell tekintenünk a hatalommal való minden olyan jellegű visszaélést, amely a társadalomban megtermelt jövedelmek elosztását kedvezőtlenül befolyásolja a jövedelmet megtermelő és a rászoruló rétegek szempontjából."

Ha például a pártállami elit rossz beruházási döntést hozott, vagy bármilyen módon a dolgozó nép érdekeivel ellentétes módon használja fel a termelési folyamatban elsajátított értéktöbbletet, azt ha tetszik, ha nem, kizsákmányolásnak kell tekintenünk! Inkább hagyta volna meg azt a jövedelmet a dolgozóknál, ott jobb helyen lett volna!

Akárhogyan is nézzük az államszocializmusban a pártállam nem volt jó gazda, a bürokratikus párt- és államapparátus nem volt képes hatékony gazdaságot működtetni. A kollektív felelősség miatt eleve hiányzott a tulajdonosi szemlélet, ez már a döntések meghozatalának pillanatában látszott.

A szocialista termelési mód alacsony hatékonyságának problémája közismert volt. Közismert volt a munkás filozófiai értelemben vett elidegenedése a munkától. Elidegenedett egyrészt a termelőeszközök tulajdonától, másrészt a munka tárgyától és folyamatától. Ebben a tekintetben nem sikerült meghaladni a kapitalista termelési módot jellemző bérmunkás viszonyulást. Ezzel összefüggésben nem volt eredményes az emberi tudás és alkotóképesség teljes felszabadítása sem, amely szintén aláásta a szocialista termelési mód hatékonyságát. Mindez együttesen azt jelenti, hogy a szocializmus nem volt képes versenyben maradni a kapitalizmussal szemben és nem tudta a dolgozó társadalom számára a megkívánt és beígért jóléti szintet biztosítani. A párt- és állami vezetésnek kötelessége lett volna a megoldás lehetőségét keresni mindezekre a problémákra, s hogy ennek nem tett eleget, az a politikai elitnek felróható magatartás.

A pártállami politikai elit, ha nem ért a gazdaságirányításhoz és vállalatvezetéshez, akkor köteles lett volna ezt beismerni, és a gazdaságvezetést átadni annak, aki ehhez ért: a munkás önigazgatásnak! Erre irányuló szándékát a munkásság 1956-ban meg is fogalmazta, de akkor ezt az igényt kegyetlenül elfojtották. Végül a pártelit másképp döntött, a kapitalista restaurációt választotta, mert úgy vélte, legalább a politikai vezető szerepet megtarthatja. (Ebből lett aztán a kínai modell.) Fontosabb volt számára a hatalom, mint maga a kommunista eszme. A párt vezető szerepe megőrzésének illúziójával áldozta be magát a szocializmust. A pártelit jobban féltette a hatalmát a munkás önigazgatástól, mint a kapitalista restaurációtól. Ez már nemcsak felróható magatartás, de a pártelit jóhiszeműsége is megkérdőjelezhető.

A kommunista elit nemhiába törekedett 40 éven keresztül az élcsapat vezető szerepéről szóló dogma bebetonozására, meg sem fordult a fejében, hogy a munkássággal ezt a kérdést megvitassa. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásokra egyetlen egy munkás nem kapott meghívót. A saját ellenzékét a pártelit a másként gondolkodó értelmiség soraiból jelölte ki. Az lett belőle, ami lett. A pártelit és az értelmiség egymással együttműködve árulták el a dolgozó népet! Ez már nem csupán a jóhiszeműség megkérdőjelezése, hanem a nép- és hazaárulás vádja.

A kommunista elitnek felróható az a magatartás hogy olyan politikai hazárdjátékba kezdett, aminek a vége a rendszerváltás és a rablóprivatizáció lett. És ezzel bevégeztetett, a negyven év teljes felhalmozott társadalmi tőkéje magántulajdonba került! Ráadásul jelentős részben külföldi tulajdonba, melynek révén gyarmati helyzetbe kerültünk! Ezzel a ténnyel megcáfolhatatlanul beigazolódott, hogy az államszocializmus negyven éven keresztül folytatott minden értéktöbblet elvonása kizsákmányoló jellegű volt!

Legfeljebb vélelmezni lehet a jószándékot, de még ez sem biztos, mert szubjektív megítélés kérdése. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az befejezett tény, hogy a 40 év alatt létrehozott összes társadalmi tőke magántulajdonba került. Nincs mit vitatni rajta. A gyarmati helyzetünkön sem.

Még egy kritikai megjegyzést meg kell fogalmaznom az előzményezett blogbejegyzés szerzőjének címezve. Megítélésem szerint a rendszerváltás utáni Magyarországon marxista közgondolkodás egyáltalán nem létezik. A szocialista társadalmi rend bukásának okai például egyáltalán nem lettek kiértékelve a marxista körökben sem. Éppen ezzel vélem bizonyítani, hogy olyan, mint marxista közgondolkodás nem is létezik. Vannak marxista gondolkodók, de a rendszerváltást követő 25 év alatt sem voltak képesek megtalálni egymást, hogy megvitassák és közösen levonják a rendszerváltás tanulságait.

Adós vagyok annak a kijelentésnek a megfogalmazásával is, hogy radikális baloldali előrelépés ebben a helyzetben csak akkor lesz lehetséges, ha a marxizmust képesek leszünk megújítani. Ahhoz pedig a szocialista kizsákmányolás kérdését is meg kell vitatni!