Nem csak a termelékenységről van szó, hanem a hatékonyságról és általában a műszaki fejlődésről. Olyasvalamiről van szó, ami a termelőüzemekben folyamatosan változik, és törvényszerűen nő. A változás lehet, hogy napról napra nem érzékelhető, de éves szinten, vagy még hosszabb távon világosan kimutatható. Akár az egész ipari forradalomról beszélhetnénk, ha jól belegondolunk.

A rendszerváltáskor szokás volt azt mondani, az életszínvonal emelésének nincsen meg a fedezete, mert a szocializmusban kialakult termékszerkezetünk elavult, a termékeink a világpiacon nem eladhatóak, ezért a munkánk a világpiacon leértékelődik. Hiába dolgozik a szocialista nagyüzemben a dolgozó becsülettel, hiába fárad el, ha az előállított termékek nem eladhatók. Nincs szükség az Ikarus buszokra, a Videoton TV-re stb. Ezzel a ténnyel nem is volt mit vitatkozni. Ugyan meg lehetne kérdezni, miért nem lehetett az Ikarus vagy a Videoton stb. termékeit fejleszteni és versenyképessé tenni a világpiacon, de nem kérdezem meg, mert befejezett történelmi tény ezeknek a szocialista nagyvállalatoknak a szétverése és privatizációja. A válasz ezekre a kérdésekre eleve a fejünk fölött eldöntött volt és nagyjából így hangzott: a termelőeszközök csak magántulajdonban működtethetők hatékonyan. Jelen beírásban nem ezzel akarok vitába szállni. Tényként fogadom el a termékszerkezet váltás szükségességét és azt próbálom elemezni, hogyan zajlott ez le a rendszerváltás óta eltelt 20 év folyamán (ne feledjük, a cikkem négy éve íródott).

A közös legelő elhalásának az elmélete egy társadalmi csapda szituációt mutat be, amelyhez kísértetiesen hasonló jelenséget számosat találunk a megélt történelmünkben. Ilyenek a tőkés gazdaság ciklikus ingadozásai, de ilyen „a tőke szabad áramlásának” elve is, amelyre hivatkozva a multinacionális működő tőke tömegesen települ át Kínába és általában a Távol-Keletre, ezzel tömeges méretű munkanélküliséget és gazdasági válságot okozva az egész nyugati civilizációban. Az emberiség történelme során számtalan háborút, közöttük két világháborút, hidegháborút és fegyverkezési versenyt is átvészelt már, most az eddigi legnagyobb méretű globális válságon a sor. Ez a kérdés adja meg a téma aktualitását.

Ebben a blogban a gondolataimat szeretném kifejteni a szegénységről és a gazdagságról. Olyasféle dolgokról beszélnék, mint a szótárunkból és világnézetünkből száműzött fogalom, a kizsákmányolás. Tisztában vagyok vele, hogy a gondolataim nem lesznek népszerűek, de mivel ezt tartom a mai kor legnagyobb problémájának és a fejlődés legkomolyabb gátjának, ezért beszélni kell róla. Mivel a legtöbb ellenvélemény a liberális oldalról várható, ezt megelőzendő egyenesen a közepébe vágok bele, hogy ne menetből, menet közben kelljen a nézeteimet kifejteni, elrejtve a hozzászólások között. Írásaimat nem csak a hozzám hasonló baloldali gondolkodóknak ajánlom, hanem az Occupay mozgalmaknak is, mindazoknak, akikben már megfogalmazódott, hogy nem tetszik a rendszer, de a kritikán kívül a konkrét követelések megfogalmazásáig még nem jutottak el. Ajánlom a blogomat azoknak a liberális gondolkodóknak is, akik keresik a jobbító szándékú párbeszéd lehetőségét. Azt ígérni tudom, hogy a probléma-megközelítésem nem ortodox kommunista.