Nem csak a termelékenységről van szó, hanem a hatékonyságról és általában a műszaki fejlődésről. Olyasvalamiről van szó, ami a termelőüzemekben folyamatosan változik, és törvényszerűen nő. A változás lehet, hogy napról napra nem érzékelhető, de éves szinten, vagy még hosszabb távon világosan kimutatható. Akár az egész ipari forradalomról beszélhetnénk, ha jól belegondolunk.
Olyasmiről fogok írni, amivel megint sokan nem fognak egyetérteni. Újra csak arról van szó, hogy az emberi tudás az emberi munka terméke. Emlékszem még azokra az érvekre korábbi vitáinkból, amikor a munkaérték-elméletről és a marxi értéktöbblet-elméletről volt szó. Ilyen érvek hangzottak el, „Ki fizet jogdíjat a gőzgép feltalálójának?” Vagy azok leszármazottainak, akik feltalálták a fogaskereket, az éket, az emelőt? Vagy a marokkövet... Aki megszelídítette a tüzet…
Ezek az érvek úgy hangzottak el, mintha az új értéket nem az a bérmunkás hozná létre, aki tényszerűen a munkadarabot megmunkálta, hanem általában az absztrakt emberi tudás. S mivel ez az absztrakt emberi tudás konkrétan nem köthető egy adott dolgozó személyéhez, ezért egyesek máris bizonyítottnak látják, hogy ennek az absztrakt emberi tudásnak a hozadéka csakis a munkáltatót illetheti, azaz a tőketulajdonost. Akinek persze személy szerint ismét csak semmi köze ehhez az absztrakt emberi tudáshoz.
A szellemi munka hozzáadott értéke
Régóta fogalmazgatom ezt a cikket. A vitáim erről a témáról még talán tíz éve kezdődtek az [origo] fórumon. Eredetileg ezt a cikket is 2011.12.16-án publikáltam a NolBlogon, de még mindig nem vagyok megelégedve azzal, ahogy a gondolataimat képes voltam kifejteni. Ezért aztán neki is álltam átírni.
Ki ne ismerné az érzést, amikor valamit sikerül jobban, tökéletesebben megoldani, mint ahogyan az korábban volt, történjen ez akár otthon, a háztájiban, akár a munkahelyen. Így van vele az egyszerű darabbéres dolgozó, aki egységnyi idő alatt több terméket képes előállítani a saját mozdulatainak az ésszerűbb koordinációjával, vagy a technológus, aki egy gyártósort képes jobban beállítani. Így van vele a karbantartó lakatos, aki egy elhasználódott gépet képes feljavítani, vagy apró átalakításokkal annak a teljesítményét képes fokozni. A jobb, a tökéletesebb és termelékenyebb megoldások mindig a munkát végző ember szellemi hozzáadott értékeként jelentkeznek, amelyek aztán normatív követelménnyé válnak. Az ember örömmel megteszi ezt, mert nem pusztán a munkabérért dolgozik. De mivel a munkájáért bért kap, a munkáltató természetesnek veszi, hogy ami ennek során létrejön nagyobb érték, azt ő kisajátítja. Különben is, ki mondja meg, hogy mennyi az ellenértéke az előállított szellemi terméknek? Ez a munkáltató extraprofitja. Az átkos szocializmusban még létezett olyan, hogy újítómozgalom, és a dolgozó legalább 500 Ft jelképes díjat kapott elismerésként. Ma már ilyesmi sincs, a dolgozó örül, ha bizonyíthat, és a főnöke megtartja a beosztásában. Igyekezni kell többet letenni az asztalra.
De a K+F (divatosabb szóhasználatban R&D) tevékenység során munkavállalók sokasága bérmunkában foglalkozik szellemi termék előállításával. Vajon meg van fizetve az ő szellemi termékük a munkabérükkel? Ez a kérdés különösen azért jogos, mert a K+F vállalkozók is egymással versengenek a piacon és egymásnak kénytelenek alávállalni. Vajon miből enged el a vállalkozó? Számomra egyértelmű, hogy a szellemi hozzáadott értékből. Nincs miből másból engednie. Vagyis oda jutunk el, hogy munkavállalók tömegei bérmunkában állítanak elő szellemi terméket. Még annak is csak viszonylag szűk körben van lehetősége, hogy az alkalmazottak a szabadalmi jogokból részesüljenek. Annak ellenére van ez így, hogy igencsak megnőtt az innováció jelentősége az utóbbi évtizedekben.
A termelékenység egy példán
Vizsgáljunk meg egy nagyon egyszerű esetet, a gépesítés és a robotizálás példáját! Éveken keresztül a munkámnak része volt a munkafolyamat normázása. Minden alapom megvan rá, hogy kijelentsem, ez ugyanúgy történt a létező szocializmusban, mint ahogyan történik a mai farkaskapitalizmusban is.
Tételezzük fel, hogy két operátor kezel egy gépsort és a munkafolyamat termelékenysége x db/óra! Tételezzük fel, hogy a termelékenység a gépesítés (robotizálás) folyamán 2x db/órára nő! A példánk szempontjából teljesen mindegy, hogy ez hogyan valósul meg. Történhet úgy, hogy az előállított termék mennyisége nem nő, csak a korábbiakhoz képest fele annyi emberi munkaerő kell hozzá (egy operátor kezel egy gépsort), de történhet úgy is, hogy a gépsor termelése megduplázódik. Tételezzük fel továbbá, hogy a gépsor kezelő személyzetének fizikai igénybevétele egyáltalán nem nő, azaz a gépsor hatékonyságának növekedése nem jelenti azt, hogy a gépkezelő jobban elfáradna. Mindkét eset azzal az eredménnyel jár, hogy az egységnyi termék bérköltsége a felére csökkent.
A közfelfogás az, és a munkám során jómagam is ezt a szemléletet követtem, hogy az adott termelő folyamatban a munkabér a termelékenység növekedése ellenére változatlan marad, hiszen a munkavállaló nem dolgozik többet, a termelékenység növekedése kizárólag műszaki megoldások révén vált lehetségessé. Azaz a haszon a közfelfogás szerint teljes egészében a munkáltatót (a tőketulajdonost) illeti meg. A dolognak ez a része igaz! Az a kérdés föl sem merül, hogyan alakul eközben a termékkel szemben a kereslet-kínálat piaci egyensúlya, hiszen egyre csökken az egységnyi termék előállítására fordított bérköltség, és egyre jobban leértékelődik az emberi munkaerő. Föl sem merül senkiben, hogy nem a darabbéres dolgozó munkabérének kisajátítása kérdőjelezhető meg, hanem a szellemi hozzáadott érték kisajátítása. Hosszú távon így valósul meg az emberiség összes tudásának teljes kisajátítása.
Így vész el a munkavállalói szolidaritás is. Miközben a K+F munkásarisztokrata réteg bagóért kótyavetyéli el a tudását, az a tudat él benne, hogy átlagon felül meg van fizetve. Közben senki nem veszi észre, hogy a bérből és fizetésből élő tömegek megélhetési alapjai egyre jobban zsugorodnak. A gépesítés, a robotizáció és a technológiai fejlődés eredményeképpen, ahogy csökken a társadalmi termelés élőmunka szükséglete, úgy értékelődik le a munkaerő. Matematikai nyelven kifejezve: a munkabér határértéke nulla – az idő tart a végtelenhez esetén.
A közfelfogás az, és hosszú időn keresztül én is osztoztam ebben a nézetben, hogy nagyon RENDES az a munkáltató, aki a képződő extraprofitjából a dolgozói életszínvonalának növeléséhez is hozzájárul, azaz emeli a munkabéreket. A béremelés politikai szándék és jóindulat kérdése lett csupán, Ez így volt a szocializmusban és így van a farkaskapitalizmusban is. Így lehetséges az, hogy mindkét társadalmi rendszerben a reálbérek növekedése elmarad a GDP (nemzeti jövedelem) növekedési üteme mögött.
Capital in the Twenty-first Century
A folyamat így is zajlott, és amíg a gazdaság munkaerő korlátos, addig a dologban rejlő buktatók nem is jelentek meg a felszínen, holott utólag belátható, hogy a folyamatban igenis megvalósul a kizsákmányolás. Hogy ezt megértsük, vizsgáljuk meg, hogyan valósul meg a hatékonyság növelése a munkaerő túlkínálatos gazdaságban!
A munkaerő túlkínálatos gazdaságban a hatékonyság növelése a munkanélküliség növekedését eredményezi. Vagyis a tőkés „jogos” profitja a társadalom megélhetési alapjának csökkenésével jár. Ugyanakkor a tőkés termelési mód érdekelt a jelentős munkanélküliség fenntartásában, hiszen az biztosítja a munkavállalók kiszolgáltatottságát.
A társadalom hosszú történelmi időszakon keresztül nem ismerte fel az ebben a kérdésben rejlő buktatót. Amíg volt lehetőség piacbővítésre (ami valójában extenzív gazdaságfejlődés), az volt a közfelfogás, hogy a munkájukat elveszített dolgozók majd találnak megfelelő munkát a gazdaság más ágazataiban. Ma, amikor a piacbővítés lehetőségei kimerültek, trendi szavakkal azt mondanánk, hogy (talán) a szolgáltató szférában helyezkedhetnének el. Kulcsszó lett az átképzés. (Ez a kérdés is megérne egy vitát.) Én azonban mást mondok... Elméleti alapon a következő megállapításokat tehetjük:
Ha a termelékenység növekedésének hasznából a tőkés és a munkavállalók arányosan részesednének, azaz a munkabér ugyanolyan arányban nőne, mint a profit, akkor és csak akkor mondhatnánk el, hogy a társadalom nem szenvedett kárt, mert kevesebb aktív dolgozó több inaktívat képes eltartani. Minden más esetben a társadalom profiton kívül számított kumulált haszna relatív veszteséget takar, mely adott körülmények között átválthat akár abszolút veszteségbe is.
Nézzük csak meg egy hosszú történelmi időszakon keresztül, hogyan alakult a profit és a munkabér aránya az emberiség történelmében! Hogy lehet az, hogy a mértékadó profitráta jóval 10% fölött van, de mindenképpen magasabb a mértékadó kamatnál, ugyanakkor a reálbérek növekedése alig pár százalék, de mindenképpen alacsonyabb a mértékadó kamatnál? A szememben mit sem számít az az érv, hogy a jóléti társadalmakban a reálbérek növekedése volt tapasztalható, azaz hosszú távon a jólét nőtt. Ez hamis érv. Mert a profitráta és a reálbér növekedése között az olló a kizsákmányolás fokát jellemzi, azaz a legnagyobb jólétben élő társadalmakban is jelen volt és jelen van a kizsákmányolás. A jólétet pedig egy nagyarányú munkanélküliséggel annullálni lehet egyik napról a másikra.
Tulajdonképpen Thomas Piketty is erről beszél "Capital in the Twenty-first Century" című munkájában, amely 2014-ben jelent meg, és amelyben statisztikai elemzésekkel kimutatja, hogy egyre nő a szakadék a vagyonos és a vagyontalan rétegek között.
A létező szocializmusban is megfigyelhető volt évi 3-5% reálbér növekedés, de akkor még hihettük azt, hogy a dolgozóktól elvont többlet társadalmi tőkét, társadalmi tulajdont képvisel. A rendszerváltással és a rablóprivatizációval a 40 év minden felhalmozott társadalmi tőkéje vált visszafordíthatatlanul semmivé. A szocialista társadalmi rendről összességében azt mondhatjuk, ahogyan nem tudta megszüntetni a dolgozó ember bérmunkás viszonyulását a munka folyamatához és tárgyához, azaz a filozófiai értelemben vett munkától való elidegenedés jelensége a szocializmusban is megmaradt, ugyanúgy nem volt képes az emberi tudás teljes felszabadítására és a társadalom szolgálatába állítására. Ez alól talán csak egy rövid időszak, a sztahanovista mozgalom volt kivétel. Éppen ezért feladata a marxizmusnak ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert ez a jövőre nézve is megoldandó kérdés a kapitalista termelési móddal való versenyképesség szempontjából.
A mikrogazdasági termelékenység makrogazdasági aspektusából
A műszaki fejlődés során a tőkés egyre olcsóbban állítja elő a termékeit. A közfelfogás az, és ebben a szemléletben sokáig magam is osztoztam, hogy a műszaki fejlődés extraprofitja jogosan a tőketulajdonost illeti meg. A tőkés társadalom a műszaki fejlesztésben közvetlenül érdekelt, hiszen azon keresztül extraprofitot realizálhat. Ez az extraprofit mindaddig jelentkezik, amíg a konkurencia be nem hozza a pillanatnyi hátrányát a műszaki fejlődésben élenjáró vállalkozóval szemben. Az olcsóbb előállítási költségek ekkor jelennek meg árengedményként a piacon. A műszaki fejlődés és ezen belül a termelékenység árcsökkentő hatása egy időben elhúzódó folyamat.
A tőketulajdonos magatartását a mikrogazdasági szemlélet, a profitérdekeltség határozza meg, de a kérdés most másképpen, makrogazdasági aspektusból, a kereslet-kínálat oldaláról merül fel. A munkás saját maga is része a fogyasztói társadalomnak. Ha tehát a termék előállítási költségein belül csökken a munkabér aránya, akkor a piacon csökken a vásárlóerő a termék iránt. Magyarázatot kapunk arra, hogy miért jelenik meg a piacbővítési kényszer a tőkés gazdaságban. Ez volt a motivációs tényező a Nyugati nagyhatalmak számára a rendszerváltásban. Ha csökken a piacon a vásárlóerő a termékek iránt, akkor csak egy nagyobb méretű piac globális vásárlóereje tudja a látszólagos egyensúlyt biztosítani. Ez extenzív növekedési pálya. Szándékosan használtam a „látszólagos” jelzőt, mert az elmondottakból következik, hogy nincs egyensúly a piacon.
Egy kettősség figyelhető meg a tőkés termelési módban, ami abból származik, hogy az egyes individuális tőketulajdonos nem érzi magát azonosnak a tőkésosztállyal. Számára a gyárában dolgozó munkások költségmegtakarítási feladatot jelentenek (az egyes tőketulajdonost mikroökonómiai szempontok vezérlik), a saját munkás nem testesít meg fogyasztót. A saját munkás fizetése nála nem része a piaci kereslet-kínálatnak. A paci kereslet-kínálat a makroökonómia tárgya. A társadalom problémája a tőketulajdonosnak nem probléma, az a társadalomé. A munkanélküliség megoldása mindenki más, a Smith-féle „Láthatatlan Kéz” feladata, de nem az övé. Az egyes individuális tőkés nem tekinti önmagát a társadalom tagjának, akinek nagyon is konkrét kötelezettségei vannak a társadalommal szemben. Mindenki más fizessen adót, de ez őrá nem vonatkozik! Az egyes individuális tőketulajdonos csak arról feledkezik meg, hogy minden más individuális tőketulajdonos hasonlóképpen gondolkozik, tehát igyekszik a munkaerő költségeket leszorítani és extraprofitot realizálni. Így válik törvényszerűvé, hogy nyílik az olló a termékek ára és a termék árába beépült munkabérek között. Ez az olló a kizsákmányolás fokát jellemzi.
Így lesz a műszaki fejlődés és a termelékenység növekedésének törvényszerű eredménye a vásárlóerő csökkenés. A következtetés érvényén mit sem változtat, hogy mindnyájan érezzük például a számítástechnikai termékek árán, hogy azok egyre közelebb állnak a lehetőségeinkhez. Persze, hiszen Kínában készülnek ezek a termékek, vagyis az európai munkabérek számára hozzáférhetőkké váltak. De nézzük csak meg a Magyarországon gyártott Audi árát! Mennyire hozzáférhető az a magyar munkásnak?
Amikor az emberi munka leértékelődéséről beszélünk, akkor ez konkrétan a munkabérek értékvesztését is jelenti.
Összefoglalás
A példa nagyon jól szemlélteti hogyan alakul ki a hamis társadalmi tudat. Hangsúlyozom, a nálunk történelmileg megvalósult szocializmusban is volt kizsákmányolás, amit abban a hiszemben tűrtünk el, hogy a társadalmi tulajdon gyarapodik. De a hamis társadalmi tudatban rögzült a gondolat, hogy a műszaki fejlődés, a termelékenység növekedésének hozadéka a munkáltatót illeti meg, hiszen tőkebefektetésből valósult meg. De sajnálatos módon rögzült a munkásarisztokrata szemlélet is, amely alapján az átlagnál jobban fizetett K+F munkavállalókat prostituálja a kapitalizmus. Véleményem szerint a fejlett ipari társadalmak munkavállalóinak jelentős része ilyen munkásarisztokratának tekinthető, ami erősíti az Észak-Dél és Kelet-Nyugat típusú ellentéteket. Mindez tart egészen odáig, amíg a munkásarisztokrata középosztály létbiztonsága meg nem roggyan. Márpedig az utóbbi évtizedekben a fejlett ipari társadalmakban is felütötte a fejét a jellemzően középosztálybeli képzett munkavállalókat érintő munkanélküliség, a skilled unemoloyment.
A műszaki fejlődés, a termelékenység növekedése szintén emberi tevékenység, emberi munka terméke. A betanított munkásnak megmagyarázhattuk, hogy ez nem az ő munkájának az eredménye, hanem a fejlesztőmérnöké, és az megkapta érte a munkabérét. Így lett bérmunkává degradálva az absztrakt emberi munka. Az absztrakt munka a lét- és fajfenntartás célját szolgálja és nem a tőke profitszerzését. Itt van a mai világ alapvető tévedése!
És ehhez vegyük hozzá nyugodtan az emberi lényeget, hogy a homo sapiens agya a munkavégzésnek köszönhetően alakult ki. Amibe belefér, ha elvesszük tőle a munkavégzés lehetőségét, akkor az agya is elkorcsosul.
Tegyük fel a kérdést! Ha minden munkát robotok fognak elvégezni, akkor az emberiség 98%-a mit fog enni? Kitől kap enni? Mert a robotok karbantartására a maradék 2% elég.
Szoktuk mondani, hogy még a feudalizmusban sem fizettünk annyi adót, amennyit a modern társadalomban. Nyugodtan átfogalmazhatjuk, még a feudalizmusban sem volt akkora a kizsákmányolás, mint a kapitalizmusban. Ha ugyanis a jobbágy növelte a munkája termelékenységét, akkor nagyobb volt ugyan a befizetendő tized, de a saját munkája termelékenységének többletjövedelme az övé volt, azt megehette, elfogyaszthatta vagy a piacon eladhatta.
A kizsákmányolás a legmagasabb és egyben legrafináltabb fokon a kapitalizmusban valósul meg, ahol maga a munka vált áruvá, és amelyben a munkatermelékenység növekedésének hozadéka sem azt illeti, aki ezt a többletet létrehozta.
Mindezekre a problémákra volna megoldás, csak ahhoz teljes szemléletváltásra volna szükség. Jelen cikkemben ebbe nem kezdek bele, mert ez annál nagyobb lélegzetű dolog. De a téma a későbbiek során még fontos lesz, amikor a kreatív emberi munka értéktermelő képességeként fogjuk tárgyalni, ezért még visszatérek rá.
