Az előző írásomat ott fejeztem be, hogy a kapitalista fejlődés a jelen formájában a tulajdonviszonyok reformja nélkül nem fenntartható. S mivel korábban feltettem már a kérdést, hogy menthető-e a kapitalizmus, végül is az vár megválaszolásra, hogy a tulajdonviszonyok milyen reformja mentheti meg magát a kapitalizmust. Az egésznek egy szemléletváltás a feltétele. Mai divatos szóval paradigmaváltás. Másképp kell két ember termelő célú társulását felfogni! A hangsúly éppen a társulás szón van: az egyik adja a tőkét, a másik a munkavégző képességét. Ez utóbbi ugyanolyan érték, mint a tőke, ezért is nevezem humán tőkének. Egyik sem megy a másik nélkül semmire.

Szóval két ember összeáll egy termelő vállalkozásban. Az egyik adja a vállalkozás c_s forgótőkéjét (eddig saját tőkének neveztem, innen a jelölés), a másik pedig a v_HT humán tőkéjét. Ez utóbbi olyasféle dolog, mint a szellemi apport, azaz tőkésíthető. Ennek alapján a vállalkozás indulótőkéje a két tőke összege: c_s+v_HT. Az egyszerű újratermelési folyamatban létrehozott értéktöbblet is ennek a tőkének arányában oszlik meg^[4]:

y = v_mb + m = v_mb + m_HT + m_c

ahol v_mb – kifizetett munkabér (beleértve a tulajdonos ügyvezető igazgató munkabérét is), m_HT – a humán tőkét megillető profitrész, m_c – a tőketulajdonos megillető profitrész. A humán tőkét megillető profitrész^[4] a következőképpen számítható ki:

m_HT = m * v_HT /(v_HT + c_s)

A tőketulajdonost megillető profitrész ennek megfelelően a következő:

m_c = m * c_s /(v_HT + c_s)

Ha most rátérünk a bővített újratermelés egyenletére^[5][6][7], akkor az értéktöbblet felosztása, azaz a jövedelemelosztás ugyanilyen szempontok és ugyanezen képletek alapján történik. De van egy lényeges különbség, amire fel kell hívni a figyelmet. A bővített újratermelés egyenletében

y = v_HT = c_v + v_mb + m + k

c_v – a vállalati vagyon növekménye és k – a vállalat által bármilyen címen kifizetett kamat. A vagyon növekménye feletti tulajdonjogot is a jövedelemelosztási arányok határozzák meg és a kamatokat is ezek szerint az arányok szerint viselik a társult felek! Azaz nemcsak a jövedelem elosztása valósult meg, hanem a terheké is. Így orvosolható a kapitalista termelési mód alapvető igazságtalansága, a kizsákmányolás.

Amiről a fentiekben beszéltem, az a dolgozói résztulajdonlás intézménye. Ugye senkinek nem jut eszébe kétségbe vonni, hogy ez továbbra is magántulajdon elvén megvalósuló piacgazdaságot jelent? Ami ugyanakkor kétségtelenül magában rejti a közösségi tulajdonlás elterjedésének lehetőségét is, hiszen amennyiben a dolgozói résztulajdon társadalmi szinten általánossá válik, az már társadalmi tulajdon.

A humán tőke és a munkabér aránya

Ez tehát változatlanul kapitalizmus, ahogy fentebb írtam, épp ezért a „vulgármarxizmus” vádját kéretik mellőzni! De nem ugyanaz a kapitalizmus, amelyben a dolgozói résztulajdon aránya kegy kérdése és a mértéke jelképes. A humán tőke értéke ugyanis nem lehet önkényesen meghatározott, mert elméletileg a hozzáadott értékkel egyenlő.

Ha azonban a dolgozói résztulajdon meghatározása a hozzáadott értéknek megfelelően történik, akkor joggal kijelenthető, hogy bevezetésével megszűnik a kizsákmányolás, eltűnnek az évszázadok óta antagonisztikusként értelmezett ellentétek és okafogyottá válik az osztályharc. Mindezek helyét a munkahelyi demokrácia fóruma, a tulajdonosok gyűlése veszi át, ahol mindenkit a tulajdonjogával arányos szavazati jog illet meg. A munkaerőpiac többé nem manipulálható sztrájktörőkkel és bevándorló munkaerővel. A munkavállaló tulajdonosi jogon szavazhat a saját munkabéréről és megkapja a lehetőséget, hogy „önkizsákmányoló” módon résztulajdonos legyen. Értelmét veszíti a bérharc: amit a dolgozó nem kap meg munkabérben, azt megkapja nyereségrészesedésben.

A munkaerő bővített újraelőállítási ára elnyeri értelmét, hiszen a résztulajdonosi osztalékából immár nemcsak munkaerejét, de tulajdonosi jogait is bővítheti.

Fordulat a piacon: munkaerőpiac helyett tőkepiaci verseny

A munkaerő egymásnak aláígérő versenyével szemben egy új piaci mechanizmus jelenik meg: a pénzpiaci betéti kamat által meghatározott tőkepiaci verseny.

Hogy mekkora c_s saját tőkére van szüksége egy vállalkozásnak, az innentől kezdve mérnöki kérdés. Hiába szeretne a tőketulajdonos sok tőkét befektetni, hogy nagyobb legyen a tulajdonosi részaránya az induló tőkén belül, ha arra a vállalati kollektívának nincs szüksége. Ha a kollektíva saját maga is ki tudja termelni a tőkét és számára olcsóbb a pénzpiaci hitelkamat, akkor tőkebefektetésre csak olyan mértékben lesz egy vállalatnak szüksége, ami a hitelképességhez szükséges és elégséges. Ez az, ami hivatott felváltani a mai kor globális kapitalizmusának öncélú tőkeakkumuláció mechanizmusát.

Lehetséges, hogy Liska Tibor gondolatai valóra válnak? A vállalkozók ugyanis azzal fognak licitálni, hogy kisebb saját tőkével melyik ígér nagyobb osztalékot a vállalati kollektívának. Ez lesz az igazi tőkepiaci verseny! Akinek pedig a tőkéje nem kap működőtőkeként lehetőséget, az be kell, hogy érje azzal, hogy bankban kamatozik a pénze! Ezért állítom azt, hogy a tőkepiaci versenyt jellemzően a pénzpiaci betéti kamat fogja meghatározni mint határprofitráta.

A banknak pedig be kell érnie szerényebb forgalommal! Megszűnik ugyanis – vagy legalábbis jelentős mértékben visszaszorul – a virtuális tőkepiac, a tőzsde! Visszaszorul a tőzsdei spekuláció! A bővített újratermelési folyamat egyenletéből észrevehettük, hogy a vállalati vagyon c_v növekménye okozza a részvények árfolyamának növekedését és ezért adják-veszik a részvényeket. Viszont ha a vállalati vagyon növekményének dolgozói részvény formájában megvan a saját természetes személy tulajdonosa (és ráadásul ez a tulajdonrész nem elidegeníthető), akkor nincs, vagy csak sokkal korlátozottabb mértékben van szükség részvénytőzsdére.

Megszűnik továbbá, vagy legalábbis visszaszorul a fogyasztói hitelezés. A munkavállalónak végre lehetősége van a megélhetését a munkabérként és osztalékként kapott összes jövedelméből fedezni. Fogyasztói hitel felvételében egyébként is csak akkor lesz érdekelt, ha a vállalatába visszafektetett tőkéjének nagyobb a várható hozadéka mint a fogyasztói hitel kamata.

Átmenet a munkavállalói és tőketulajdonos státusz között

De kialakul egy másfajta piaci egyensúly is. Szabaddá válik oda-vissza az átmenet a munkavállalói és tőketulajdonosi státusz között. Ez a valódi feltétele annak, hogy megszűnjön a kizsákmányolás. Mihelyt valaki kizsákmányoltnak érzi magát, változtatni próbál a helyzetén. Ha kevesli a bérét, akkor felhagy az alulfizetett munkával. Ha viszont kevesli a vállalkozói jövedelmét, akkor lehetősége van személyes munkavégzésének bérével kiegészíteni a résztulajdonosi minőségben kapott jövedelmét.

Megszűnik a fenyegetettség, hogy miből él meg a munkavállaló akkor, ha a személyes közreműködésére már nem lesz szükség. Elméleti választ kaptunk a kérdésre, hogy miből fog megélni a dolgozó ember, ha a munkabér a technikai-technológiai fejlődés következtében a nulla határérték felé tart. A tulajdonosi jövedelméből fog megélni. Ha pedig ez kevés a számára, akkor a személyes közreműködésre továbbra is joga van.

Láthatjuk tehát, hogy válsághelyzetben sem kerül végveszélybe a munkavállaló megélhetése – szemben a mai helyzettel, amelyben a munka világából kitaszítottakra immár nincs többé szükség. Ma ők csak felesleges terhet jelentenek a társadalom (még) „aktív” része számára, mely utóbbiak viszont a mai kor „munkásarisztokrata” opportunizmusának és megalkuvásának képviselői. Ők még a társadalmi szolidaritást is képesek megtagadni a munka világából kitaszítottaktól. Sajnlatos módon ezt kell tapasztalnom a 21. században...

A munkavállalói résztulajdonlás és a garantált alapjövedelem

Érdekes módon a feltételhez nem kötött alapjövedelem (FNA) gondolata is triviális módon levezethető a munkavállalói résztulajdonlás intézményéből. A garantált alapjövedelem ugyanis nem más, mint a munkavállalói résztulajdonosi jogon kapott osztalék. Minden emberi egyed érthető módon szabadon dönt arról, hogy személyes közreműködőként részt kíván-e venni a közös termelő tevékenységben, avagy megelégszik az osztalékjövedelmével. A feltételhez nem kötött alapjövedelem természetes módon alakul ki a munkavállalói résztulajdonlás rendszerében.

Ebből a felismerésből tehát a feladat is megváltozik. Nem a garantált alapjövedelemért kell harcolni, hanem a munkavállalói résztulajdonlásért. A munkavállalót alanyi jogon megillető dolgozói résztulajdon ugyanis önmagában foglalja a garantált alapjövedelmet.

A dolgozói résztulajdon és az egyensúlytalanság

Ha értő módon végigolvastuk az eddigieket, akkor be kell látnunk, hogy a tulajdonviszonyok vázolt reformja elvileg tökéletes módon megszüntetheti ugyan a kizsákmányolást és megteremtheti a társadalmi igazságosságot, sőt mérsékelheti az egyensúlytalanság veszélyét is, de teljeskörűen kizárni azt elvileg nem képes. Nem képes azért, mert a piacgazdaságot, az árutermelési viszonyokat és a pénzviszonyokat megőriztük. Változatlanul a pénz az egyenértékes, amelynek ára a kamat. A bank pedig a reálgazdaság hitelezésén keresztül jövedelmet szivattyúz ki a gazdaságból, elszívja a globális GDP egy részét. A kamat mesterségesen teremtett, azaz virtuális pénz, amely mögött nincs valós érték.

Ha semmi más egyensúlytalanságot okozó tényező nem áll fenn, akkor a bankrendszer globális profitjának a fedezete nem lehet más, csakis a globális államadósság. Ez maga az egyensúlytalanság.

A fantáziám olyan távlatokra nem terjed ki, hogyan lehetne az árutermelési és pénzviszonyokat meghaladni és legfőképpen a pénz árát, a kamatot kiküszöbölni. Erről a következő írásomban külön is fogok írni.

Itt azonban elmondhatom azt, hogy a dolgozói résztulajdonláson alapuló tulajdonviszonyok másképp reagálnak a kereslet-kínálat válságára, mint ahogyan a globális kapitalizmus reagál arra. Napjainkban azt látjuk, hogy a profitmaximáló mikrogazdasági érdekeltség csökkenti a termelést, elbocsájtja a dolgozókat, külföldre telepíti a működőtőkét, de külföldre menekíti a pénzét is – offshore számlákra. De pontosan a lényegi kérdésben nem tesz semmit, a fizetőképes kereslet helyreállításában. Mert azzal ellentmondana a kapitalizmus kizsákmányoló jellegének.

A két tűz közé szorult politikai osztály sem tudja, hogy mit tegyen. Valamiféle gazdasági fellendülés reményében beszél a „növekedési pályára állításról”, a növekedés fétiséről. Ez az egyetlen dolog tűnik számára járhatónak, mert a tőkés társadalmi rend alapjait nem kérdőjelezheti meg. Növekedés pedig nincs, mert a fizetőképes kereslet hiánya behatárolja a növekedés lehetőségeit. Ezért van az, hogy süketelésen kívül 25 éve nem történik gyakorlatilag semmi – nemcsak ebben az országban, hanem – a globális kapitalizmusban. Struccpolitika módjára folyik tovább a „munkahelyteremtés” és „vállalkozásélénkítés”, ami lényegét tekintve a vállalkozások segélyezését jelenti. Mondanivalóm szempontjából az mellékes, hogy hazánkban ez a gazdasági maffia szponzorálásával azonos.

Ezzel szemben a dolgozói résztulajdonláson alapuló tulajdonviszonyok másképp reagálnak a kereslet-kínálat válságára. A dolgozói résztulajdonost a gazdasági döntéseiben nem a profitmaximálás elve motiválja, hanem a profit- és a bérjövedelem együttes maximálása, mert minden körülmények között a saját megélhetése a természetes igénye. A szükségletkielégítés a saját helyére kerül a termelési folyamatban és önmagában ez jelenti a gazdasági egyensúlytalanság ellen a természetes védekezést. Azt hiszem ez mindenféle külön magyarázat nélkül azonnal világos az olvasónak.

Miközben a mai globális kapitalizmusában a munkaerő folyamatosan leértékelődik és kialakul egy automatikus tőkeakkumulációs mechanizmus, amely a maga módján egyre jobban elmélyíti a gazdasági válságot, addig a dolgozói résztulajdonlás elvén alapuló és a társadalom tagjainak szabad elhatározását megvalósító termelési célú társulása a szükségletkielégítés primátusát teremti meg. Ez hivatott biztosítani az emberi szükségletek és az értéktermelési folyamat egyensúlyát. Az önkorlátozó gazdaság szereplő szükségletkielégítési igénye spontán módon korlátozza a működőtőke túlértékelésének lehetőségeit. Ennek a felismerésnek a jelentősége óriási!

Érdemes volna ennek az egyszerű ténynek a gazdaság és a társadalom fejlődésére gyakorolt hatását bővebben is megvizsgálni, de ezt inkább már ráhagynám azokra, akik az elképzeléseimet alkalmasnak vélik a továbbgondolásra.

A sorozatban eddig megjelent írások:

• [1] – Függelék – Fogalmak értelmezése a marxista terminológiában
• [2] – A tőke fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – I. rész
• [3] – A pénz fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – II. rész
• [4] – A humán tőke és a marxi munkaérték-elmélet – A marxi munkaérték-elmélet kritikája
• [5] – Pénz fial pénzt, avagy miből keletkezik a kamat? – Bővített újratermelés forgóeszközhitelből
• [6] – A virtuális tőke és a beruházási hitel – Hogyan alakul ki a tőkeakkumulációs automatizmus?
• [7] – A kereslet-kínálat globális egyensúlya – Vagy inkább rendszerszintű egyensúlytalanságról...
• [8] – A növekedés fétise – A kritikai marxizmus a kapitalista fétisről
• [9] – A kritikai marxizmus a fenntartható fejlődésről – A kritikai marxizmus fogalmának meghatá...