A növekedés jó dolog. Magától értetődően szükség van rá. Egyszerűen kell! Hisz a Föld népessége növekszik, a növekvő népességet el kell tartani! De a növekedéstől várjuk a jólét fokozódását is: a munkanélküliek munkát várnak, a kisfizetésűek meg nagyobbat. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy a növekedés általános követelménnyé vált a világunkban. Mi lehet akkor a gond a növekedéssel? Miért fétis a növekedés?

Amikor legelőször közéleti vitákba keveredtem a növekedés fétiséről, megdöbbenve tapasztaltam, az átlagember szinte kikérte magának, hogy meg akarom fosztani a növekedés előnyeitől. Mintha én akarnám megfosztani bármitől is.

Általánosságban azt mondanám, az átlag magyar olyan mértékű megélhetési problémákkal küzd, hogy – ha tehetné – a következő problémamegoldási sorrendet választaná: először növekedjünk, majd aztán megoldjuk a problémákat. A dolog abszurditása így fogalmazható meg: a növekedés problémáinak megoldása nélkül hogyan akarunk növekedni?

Business as usual!

A növekedés egyfajta problémamegkerülés, struccpolitika. „Business as usual!” – megy tovább. Mert a növekedés egy olyan téves képzet, amely az érdekviszonyokat érintetlenül hagyva próbálja orvosolni a társadalom bajait – elsősorban a munkanélküliséget és a szegénységet.

A növekedés egy varázsszó lett napjainkra. Mintha lehetséges volna, el is hisszük. Hogy mennyire hamis frázis, az pusztán abból is látszik, ahogy a természeti erőforrásainkat, az ökológiai környezetet egyre jobban feléljük. Ma már nem tudjuk letagadni, hogy a növekedés az ökológiai környezet egyensúlyát veszélyezteti. De igyekszünk erről nem tudomást venni arra gondolva, hogy a tudomány majd csak megoldja valahogy a kérdést. Persze ez csak a kérdés megkerülése, a problémával való foglalkozás elodázása, mert minden új tudományos megoldásnak is saját korlátai lesznek. Filozófiai értelemben a probléma egészen bizonyosan valós és azt lehetetlen megkerülni.

Persze a természeti erőforrások kimerülése felé közeledve is lehet növekedni – mások rovására. Így aztán nem vehetjük mi se zokon, ha mások a mi rovásunkra szeretnének növekedni. Kvittek vagyunk. Fejünket dugjuk csak a homokba!

A növekedés a politikai hatalom legitimációs szükséglete

De én nem az ökológiai környezet egyensúlyával szeretnék foglalkozni, mert a fenntartható fejlődésnek nemcsak ökológiai oldala van, hanem társadalmi is. Azzal a szemléleti problémával szeretnék foglalkozni, amit az emberi társadalom önmaga elé állít mint korlátot. A „business as usual” – hamis szemlélete megadja a lehetőséget arra, hogy a növekedésből a gyáros is megkapja a magáét, meg a bankár is. Ami ezen felül megmarad, az a dolgozó rétegek és általában a társadalmi jólét növelésére fordítható. A politikai hatalom számára ez jelenti a legitimációs célt. Így születnek az olyan mondatok, hogy „dübörög a gazdaság!”. Meg a NER is világsikernek tünteti fel a saját eredménytelenségét.

Kétségtelen, hogy a növekedés a „relatív jólét” színvonalának növekedését eredményezi. Holnap egy kicsit jobban élhetünk, mint ma. De vajon jobban fogunk élni, mint tegnap? Elértük mi is azt a jóléti színvonalat, amit Nyugat felé nézve irigyeltünk. Van banán a boltokban, nem kell a Shopping City Südbe utazni érte mint hajdanán. Már mi is autóval mehetünk a munkanélküli segélyt felvenni.

Közben pedig abszolút értelemben nőtt a szegénység, elértük a 4 milliós határt. A reálbérek is sikeresen elérték az 1970-es évek végének színvonalát – a negatív irányú fejlődésben. Azaz akinek még van munkája, az sem él jobban, mint a 70-es években. Tehát a relatív jólét akár abszolút jóléti visszaesést is takarhat, csak viszonyítási alap kérdése.

Viszont kétségtelen, hogy mindenkit alapvetően az motivál, hogy MÁR holnap szeretne egy kicsit jobb életet magának. Ez természetes emberi törekvés. De ahogyan a tizenharmadik havi nyugdíj ígéretével lehet szavazatokat vásárolni, úgy a k„növekedés programjával” is lehet kampányolni. Kérdés, hogy mit takar. Egy korábbi blogbejegyzésemben vezettem le a marxi bővített újratermelési folyamat alapegyenletét. Ezt nézve kérdezném meg, hogy vajon mit takar a növekedés fogalma? Kinek a jövedelme fog nőni?

y = v_HT = c_v + v_mb + m + k

Egy jó politikus a „növekedés programjával” úgy kampányol, hogy mindenki azt hihesse belőle, ő lesz az, aki jól jár vele. Ezt már megszokhattuk. De hogy ténylegesen jól járunk-e vele, az csak a négy év után derül ki. A kormányváltások azt mutatják, hogy a növekedéssel való érvelés csupán retorikai kampányfogás volt. Hisz ki az, aki nem növekedési programmal kampányolt?

Manapság egy 3% GDP növekedés már óriási célnak tűnik. A bárgyú birkává züllesztett tömegek hálás szívvel várják a 3% minimálbér növekedést, közmunkadíj- és nyugdíjemelést. De ha a hatalom nagyon nekidurálja magát és erőn felül 5%-ot emel, akkor kisemberek sorba fognak állni, hogy kezet csókoljanak a Vezérnek. Ezt látjuk a rezsicsökkentés esetében is. Egy kis „növekedéssel” kiszúrják a nyomorultak szemét – ahelyett, hogy az eredménytelenség okait vizsgálnák. Mert a 3% növekedés az éppen csak valami, de semmire sem elég! Azt kellene vizsgálni, hogyan lehetne ennél számottevően nagyobb FEJLŐDÉST elérni!

Fejlődés vs. növekedés

Fejlődés helyett beszélünk növekedésről. Mintha a növekedés a fejlődés szinonimája volna, pedig nem az. Mintha nem is értenénk a különbséget. Pontosan ebből látszik, hogy mennyire hamis lózung a növekedés. A mai világból a progresszió, a haladás veszett el! A fejlődés egyáltalán nem kell, hogy növekedést jelentsen! Takarékosabban kellene több szükségletet kielégíteni! Ad abszurdum ez csökkenő GDP mellett is lehetséges, azaz akár úgy is, hogy kevesebb „értéket” állítunk elő. De ehhez paradigmaváltás kellene! És ez az, amiről a „növekedés hívei” nem beszélnek.

A kapitalizmusnak – lássuk be – sajátsága, hogy először a tőke jövedelemrészét veszi ki a GDP-ből. Ezen nem akar változtatni egyetlen politikus sem. A polgári társadalom alapvetően a társadalmi változásokat, a progressziót kívánja kizárni a fejlődésből, ez a célja azzal, hogy a fejlődést azonosítja a növekedéssel. Megszokjuk és idővel készséggel elhisszük, hogy a növekedés a fejlődés szinonimája.

Ezért fogalmazok úgy, hogy a növekedés frázisával kampányolva tudatosan vezetjük félre a tömegeket, amikor elfelejtjük a választópolgár tudomására hozni, hogy semmiféle társadalmi fejlődést nem kívánunk megvalósítani. Fura egy felismeréshez jutottunk...

A növekedés kérdésének aktuálpolitikai vonatkozásairól

Általában igyekszem elkerülni, hogy napi politikai kérdésekkel foglalkozzam, de most a kérdés jelentősége okán megteszem.

Amikor a közelmúltban a görög válsággal kapcsolatban a görög radikális baloldal programjáról olvasva azzal találkoztam, hogy az országot ők hogyan kívánják „növekedési pályára állítani”, akkor azonnal megértettem, hogy semmilyen konkrét gazdasági programjuk nincs. Ugyanez volt a megállapításom a franciaországi választásokkal kapcsolatban a szocialisták programjáról. Mondanom sem kell, hogy egyik országban sem történt azóta sem érdemi áttörés a társadalom fejlődésében. Persze valamicske növekedés biztosan van náluk is, de szokás szerint említésre sem méltó. Görögországnak például jellemzően az adósságai nőnek csak.

Ugyanezt tapasztalom hazánkban is. Bajnai is ugyanarról beszélt, mint bárki más, vagyis nem mondott semmit. A gazdaságot ő fogja „növekedési pályára állítani”. Ez üres politikai frázis, hiszen nem tudnak mást mondani. Annyi reális alapja van mindössze, hogy valóban tapasztalható a bizalomvesztés a magyar állammal szemben a külföldi befektetők részéről, ami egy kormányváltással vélhetően visszaszerezhető. De téves azt gondolni, hogy a külföldi tőke egy kormányváltás után majd özönlik be az országban és eljön a Kánaán, a várva-várt gazdasági növekedés. A külföldi tőke nem lesz Magyarország Messiása, mert saját hazájában sem képes ezt a szerepet betölteni. Persze lehet belőle kisebb-nagyobb növekedés, mondjuk 3%. És már ott is vagyunk a 3% minimálbér emelésnél, amiről fentebb írtam. Ez fog kihúzni bennünket a szarból? A külföldi tőke nem fog 1 millió munkahelyet teremteni, ez hiú ábránd.

Beszélünk „növekedési pályára állításról”, de ez nem több üres politikai frázisnál. A mi messiásváró hitünknek azonban ez elég. Pontosan ezt akarjuk hallani. Félünk a változásoktól, bármi újtól, csak a növekedés kell! A közéleti gondolkodás a teljes tudatlanság állapotát tükrözi. Ez látszik a blogvilágban megjelenő írásokból is: a kormányváltás után egycsapásra minden jóra fordul. Nekünk nem kell más, csak külföldi tőkebefektetők.

Közben pedig értetlenül állunk a jelenség előtt: hogyan lehet, hogy Orbán Viktor népszerűsége egyre emelkedik, holott egyik bakit a másik után követi el? Hát úgy, hogy Orbán Viktor ösztönösen ráérzett az egyszerű emberek tudatát meghatározó véleményre. Arra, hogy a „karvalytőke” a társadalmi jólét visszaesésének. Arra, amit az egyszerű ember ösztönösen érez és amivel sem a társadalomtudományok, sem a „baloldali” politika egyáltalán nem hajlandó foglalkozni.

Pedig a „karvalytőke” profitja, a kamat, ott van a fentebb idézett kritikai marxista képletben! Azaz lehet fikázni Orbán unortodox politikáját, de akarva-akaratlanul is neki van igaza! Bár ő is csak kampánycélokra használja. De ez tetszik a tömegeknek, mert az egyszerű választópolgár ösztönösen érzi a benne rejlő igazságot. Lehet csodálkozni azon, hogy tömegek szavaznak a Fideszre?

A választópolgár persze nem érzi, hogy a „karvalytőke” ellen vívott ”szabadságharc” csak szavak szintjén folyik és nem más, mint populista demagógia, mert a Fidesz-kormányzat annyira azért nem „forradalmár”, hogy vállalkozott volna akár a tulajdonviszonyok reformjára, akár a pénzrendszer reformjára, csupán a Fidesz-maffia számára tette rá a kezét egy s másra. De a lényegen ez mit sem változtat, hogy a Fidesz (és a Jobbik) az, aki a választópolgárok többségének ösztönös politikai véleményét megfogalmazza.

Erre a dologra csak rátesz a „demokratikus ellenzék” ostoba „kultúrharcos” reakciója, amely jobb híján megpróbál gúnyt űzni a választópolgárok ösztönös bankellenességéből – ahelyett, hogy felvállalná a korrekt politikai vitát. Persze belátható, hogy a „demokratikus ellenzék” ezt nem teheti, mert nem is célja semmilyen fejlődést elérni ezen a téren. De azzal, hogy gúnyt űz a választópolgárok véleményéből, egyenesen taszítja őket a jobboldal és a szélsőjobboldal karjaiba. A liberális értelmiség a „kultúrharcban” akaratlanul is a Fidesz és a Jobbik mellett kampányol.

Így vált napjainkra a magyar polgári baloldal reakcióssá, a fejlődés legnagyobb gátjává. S ezzel idézte elő saját bukását is. Nem maradt más kampányfogás, mint a „növekedési pályára állítás” programja. Gyenge teljesítmény.

Mission impossible!

A kapitalizmusban a növekedés öncélú. Ahogyan korábban írtam a kapitalizmusban „nem értéket termelünk, hanem tőkét! A tőke túltermelési válságáról van szó! És a profit ezért nem tud értékesülni!” Ez egyértelműen bizonyítható az előző blogbejegyzésem alapján az egyenlőtlenségből:

∑v_mb ≠ ∑c_v + ∑v_mb + ∑m + ∑k.

Az egyenlőtlenség azt a matematikai képtelenséget fejezi ki, hogy önmaga egy részéből nem lehet az egész létrehozott összértéket megvásárolni. Az összes érték értékesülése lehetetlen! De ugyanebből következik az is, hogy a tőke önnön növekedési automatizmusa elszívja a növekedés forrását is. Fából vaskarika, hogy ezt a gazdasági problémát a növekedés erőltetésével meg lehet oldani. Persze ezt már Marxnak is látnia kellett volna!

A sorozatban eddig megjelent írások:

• Függelék – Fogalmak értelmezése a marxista terminológiában
• A tőke fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – I. rész
• A pénz fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – II.
• A humán tőke és a marxi munkaérték-elmélet – A marxi munkaérték-elmélet kritikája
• Pénz fial pénzt, avagy miből keletkezik a kamat? – Bővített újratermelés forgóeszközhitelből
• A virtuális tőke és a beruházási hitel – Hogyan alakul ki a tőkeakkumulációs automatizmus?
• A kereslet-kínálat globális egyensúlya – Vagy inkább rendszerszintű egyensúlytalanságról helyesebb beszélni?