Jelen blogbejegyzésemben nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogyan vált a pénzből fétis. Mások nálam sokkal jobban képesek kifejteni, hogyan szakadt el a pénz az elsődleges funkciójától, hogy fizetőeszköz és általános egyenértékes szerepét tölti be, és hogyan alakult ki az a szemlélet, hogy "pénz fial pénzt", azt csak forgatni kell. Azzal sem kívánok foglalkozni, hogy a pénz a gyors meggazdagodás eszköze lett, s hogy többet ér ma, mint amennyit holnap érne, mert addig is meg lehet forgatni. Nem foglalkozok tehát a kamat szerepével sem. Kizárólag a reálgazdaságban betöltött szerepét vizsgálom most.

Anselm Jappe

Folytatva a polémiát Robert Kurz „Wertkritik” iskolájának nézeteivel ismét Anselm Jappe cikkéből idézek: „[Kurz] azt a kérdést teszi fel, hogy vajon nem újra az „érték nélküli pénz” jelensége felé haladunk-e. Amíg a pénz nominális tömege a világban ... szünet nélkül emelkedik, addig éppen az, amit a pénznek reprezentálnia  kellene, azaz a munka mennyisége, egyre csökken. Így, a pénznek lassan alig lesz „valóságos” értéke, ... hatalmas értékvesztése ... elkerülhetetlennek látszik.”

Lényegében ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg, amit a köznyelv úgy ismer, mint fogalmat, hogy az „idő mint pénz”. Azaz magát a marxi értékelméletet kell tudnunk igazolni, mely szerint egy áru értékét az előállítására fordított munka mennyisége határozza meg.

Nem tartanám magamat kritikai marxistának, ha nem eleve a marxi értékelmélet beható vizsgálatával kezdeném az elemzést. Mi van akkor, ha a munkaérték-elmélet téved? Hogyan tudjuk akkor a polgári gazdaságtan követőit meggyőzni igazunkról?

Bármilyen egyenértékesben kifejezhető egy áru értéke, ha a kapitalista gondolkodási sablonoktól nem tudunk megszabadulni, akkor ugyanazok a problémák fognak visszaköszönni. Hogyan lehet a munka mennyisége általános egyenértékes, ha az élőmunka leértékelődése a szemünk előtt zajlik le? Az emberi munkát immár gépek helyettesítik és azok ezerszám ontják óránként ugyanazt a terméket, ami egy manufaktúrában nem is olyan régen még napok, hetek alatt készült el. Ha a pénznek van inflációja, akkor bizony ez is az. És hogyan tudjuk megmagyarázni magát a jelenséget, hogy gépek ontják az „értéket” (pontosabban az értéktelen tömegárut) emberi közreműködés nélkül? Komoly filozófiai kérdések ezek.

Kételyek a marxi munkaérték-elmélettel kapcsolatban

A „Wertkritik” iskola ezt a problémát észleli és sajátos módon próbálja kezelni. Anselm Jappe szavait kissé magyarítva nagyjából a következő módon teszi ezt.

A kapitalista értékfelfogás létrehozta a pénz fétisét. A kapitalista „értéktermelés” – amely magába foglalja az értéktöbblet, azaz a profit előállítását is – egyetlen célja a pénz, amelyben a dolgok értékessége kifejeződik, de magának a használati értéknek a termelése tulajdonképpen csak másodlagos jelentőségű. A továbbiakat már szó szerint idézem: „Egy áru értékét a létrehozatalához szükséges „absztrakt munka” mennyisége határozza meg, azaz a munka, mint az emberi energiakifejtés tiszta formája, mely nincs tekintettel a munka tartalmára, csak a mennyiségére. Egy áru minél kevesebb munkát tartalmaz, annál kisebb az „értéke” (ennek megállapításához  arra is szükség van, hogy ez a munka megfeleljen egy adott történelmi pillanat termelékenységi szintjének: például egy kézműves textilmunkás tíz órai munkája nem „ér” csak egy órai munkát, ha a kézműves tíz órai termelése megfelel egy géppel dolgozó munkás egy óra munkájának, már az ipari termelés körülményei között).”

A kételyek a következő kérdésekre összpontosíthatók:

1. Mit jelent az „absztrakt munka” fogalma?
2. Hogyan mérhető a munka „mennyisége”? Vajon mérhető-e stopperórával?
3. Az átszámítás problémája: átváltható-e különböző korok általános egyenértékese?

Az „absztrakt munka” fogalma és mennyiségének mérése

Két ember adottságai és képességei eltérőek és eltérő a munkájuk társadalmi hasznossága is. Ezek az eltérések az „időbér” (órabér vagy havibér) eltérő mértékében tükröződnek. A „teljesítménybér” az eltérő adottságú és képességű egyedekre alkalmazott egységes normát jelent, amely az átlagos adottságú és képességű dolgozóra lett kidolgozva. Az egyes individuális munkavállalók ezeket a normákat különböző „mennyiségben” képesek teljesíteni.

De hogyan számítható át az „emberi energiakifejtés tiszta formája” egyik a másikba? A bányász, a kubikos, a földműves, a tanár, az éjjeliőr, a mérnök és az orvos munkája hogyan viszonyul egyik a másikhoz? Hogyan mérhető azonos normával a „mennyiségük”? Ebben már megjelenik bizonyos társadalmi mérlegelés vagy akár nevezhetjük előítéletnek is. Sokan emlékezhetnek arra, hogy az „átkosban” a fehérköpenyes munka mennyire alulértékelt volt a fizikai munkával szemben, amikor is úgy tűnik, bizony a munka „kalóriaszükséglete” volt a társadalmi megbecsülés alapja. A kapitalizmus ehhez képest sokkal pragmatikusabb, mert a különböző foglalkozásokkal szembeni keresletet veszi a mérlegelés alapjául.

Az „absztrakt munka” fogalmában kifejeződő absztrakció az, ami kísérletet tesz az értelmezési nehézségek feloldására – jórészt sikerrel. Azonban az eredmény még mindig nem tökéletes. Változatlanul nem kielégítő a szellemi munka alkotó jellegének filozófiai értelmezése. A mai kor problémáinak tükrében ez különös jelentőséget nyer. Tanúi vagyunk, hogy gépek ontják az „értéket” emberi közreműködés nélkül és ezt a tényt nem tudjuk a marxi munkaérték-elméletbe beilleszteni. Marx nézetei látszólag kudarcot is vallanak. De csak látszólag, mert a gépek olyan értéktermelésre képesek, amilyen értéktermelő képességet beléjük építettünk. A gépek a termelőeszközöket gyártó szektorban beléjük épített és már eleve kisajátított „holt munka” közvetítői. Ahogyan értékelődik le az emberi munka értéke a fogyasztási cikkeket gyártó szektorban, úgy értékelődik fel a gépeket tervező mérnök szellemi munkájának az értéke! És persze magában a termelőeszközöket gyártó szektorban is egyre termelékenyebb gépek dolgoznak.

A szellemi munka értéke

A szellemi munka értékét nem lehet időben mérni! A tervezőmérnök nem az izmait erőlteti meg, hanem az agytekervényeit. (Az ember még a WC-n ülve is gondolkodik, miközben más izomzatát erőlteti meg.) Ezt nem igazán lehet az „energiakifejtés tiszta formájának” tekinteni. Annak az embernek a munkája, aki új gépeket tervez, nem mérhető másképpen, mint az új gép termelékenységének a növekedésében.

Ennek ellenére a tervezőmérnököt, az R&D mérnököt és általában minden más hasonló kaliberű tevékenységet időbérben fizetik a kapitalizmusban is. Mondhatjuk úgy, ez a jelenség világszerte teljesen általános. És bár kifejezetten a tervezőmérnöki munkáról beszéltem, mert nagyszerűen példázza, hogy mi az a szellemi termék, de azonnal meg kell jegyezzem, hogy nincs olyan egyszerű fizikai munka, amelyben ne jelenne meg szellemi hozzáadott érték, a know-how, a dolgozó saját tapasztalata, a felhalmozott tudása.

És akkor ezzel állítsuk szembe azt a tényt, hogy a munkavállaló a munkába lépése előtt aláírja a munkaszerződésben, hogy a munkájával kapcsolatban tudomására jutott összes információ a munkáltató tulajdonát képezi. A munkáltató viszont nem írja alá a szerződésben azt, hogy a dolgozó által a munkavégzés során kifejlesztett szellemi termék tulajdonosa a munkavállaló.

Már most jelzem, hogy szerintem ez az egyik olyan pont, amely kitörési lehetőség lehet a jövőre nézve, erre később visszatérek. Itt meg kell elégednünk annak a megállapításával, hogy az „absztrakt munka mennyisége” nem mérhető stopperórával. Sőt azt is ideje kijelentenünk, hogy az általános egyenértékes mértékegysége nem lehet másodperc, óra vagy ilyesmi. A mértékegységnek értéket kifejezőnek kell lennie!

Az átszámítás és konvertibilitás problémája

Átszámítható-e különböző korok általános egyenértékese? Vagy akár átváltható-e különböző régiók általános egyenértékese? Ez az a kérdés, amit Jappe csak egy adott történelmi kor termelékenységi szintjének keretén belül tud értelmezni. Tehát a „Wertkritik” iskola érzékeli a válasz hiányos voltát, mégsem próbálja megoldani azt.

Jappe így fogalmaz: „egy kézműves textilmunkás tíz órai munkája nem „ér” csak egy órai munkát, ha a kézműves tíz órai termelése megfelel egy géppel dolgozó munkás egy óra munkájának”. Kérdezem én, a „Wertkritik” iskola jogosnak ismeri el, hogy a mai gyári munkás nem él jobban, mint kézműves kollégája kétszáz évvel ezelőtt? Hisz a termelékenység legkevesebb tízszeresére nőtt!

Mi az igazság ebben a kérdésben? Mekkora munkabér illetné meg a mai kor munkását tízszeres termelékenység mellett? Vajon elfogadható-e a szemlélet, hogy gépek dolgoznak és nem az ember? Vajon a gépek munkáját immár csak „operátor” minőségében felügyelő és kezelő ember „absztrakt munkája” tetszőlegesen le- és a gépekben megtestesült „holt munka” tetszőlegesen felértékelhető? Ezekre a kérdésekre is keresnünk kell a választ!

Az általános egyenértékes

Ahhoz, hogy a választ meg tudjam fogalmazni, hivatkozni szeretnék az előző blogbejegyzésemre, ill. a cikksorozathoz kapcsolódó Függelékre, egészen konkrétan a „munka értéktermelő képessége” fogalmára, amelyet a

p”_o = m_o/v_o

képlettel fejeztem ki. Továbbá hivatkozni szeretnék a blogbejegyzésemben a nemzeti jövedelem mint az előállított új „érték összmennyisége” meghatározására. Felidézem itt:

∑(v + m) = ∑v + ∑m = Y                         /: ∑v

1 + ∑m/∑v = 1 + m/v = 1 + p” = Y/∑v                    ahol

Y – nemzeti jövedelem; p” = m/v – társadalmilag átlagos értéktöbbletráta, mely optimális esetben (egyensúlyi körülmények között) az m₀/v₀ értéktermelő képességgel azonos.

Ezek után már meg tudom fogalmazni, hogy az általános egyenértékes nem az idő, hanem a munka adott korban átlagosnak tekinthető „értéktermelő képessége”. Vagy ha úgy tetszik, az adott kor átlagos „értéktermelő képességének” megfelelően egységnyi idő alatt előállított „értékmennyiség”.

A mindenkori termelékenység az, amelynek tükröződnie kell az időben ahhoz, hogy érték-jellegű mennyiséget kaphassunk!

Vagyis általános egyenértékesként felfogható ugyan az „idő”, de nem egyszerűen valamilyen termék előállításához szükséges munkaidő mennyiségeként, hanem az egységnyi idő alatt előállítható absztrakt összes értékmennyiségként, szigorúan beleértve a szellemi munka értékét is! Feltételezem, hogy aki az „idő mint általános egyenértékes” fogalmáról beszél, kimondatlanul is beleérti ezt, legfeljebb nem fejezte ki magát ilyen szabatosan – a hiányos fogalomkészlete következtében.

Eltérő műszaki színvonallal jellemezhető történelmi korok általános egyenértékese – ha ismert mindkét kor „értéktermelő képességének” mutatószáma – egymásba átszámíthatók. Két különböző földrajzi régió általános egyenértékesei egymással konvertibilisek. Nem probléma többé, hogy valami termelékenysége a tízszeresére nőtt, ki tudjuk számítani bármilyen megváltozott termelékenységgel előállított termékmennyiség értékét is.

Triviális következtetés, hogy a pénz árufedezete maga a nemzeti jövedelem. Ugyancsak triviális peremfeltétel, hogy a nemzeti jövedelem a munkabérek vásárlóértékén keresztül értékesülni képes. Viszont az a kijelentés, amit jelen cikkem legelején megfogalmaztam, változatlanul igaz. Bármilyen egyenértékesben kifejezhető egy áru értéke, ha a kapitalista gondolkodási sablonoktól, az ún. kapitalista fétisektől nem tudunk megszabadulni, akkor ugyanazok a problémák köszönnek vissza. Bármilyen jó pénz mit sem ér, ha az virtuálisan forgatható, minek következtében a „virtuális érték” elszakad a reálértéktől. A következő részben a növekedés fétiséről lesz szó.

A sorozatban eddig megjelent írások:

• 2013.07.01. Függelék – Fogalmak értelmezése a marxista terminológiában
• 2013.07.01. A tőke fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – I. rész