Talán a legnehezebben értelmezhető kérdés az enyém/tied/övé/mienk.../senkié/mindenkié. Ahogy rendszerkritikus oldalon az egyik kedves vitapartnerem, Kerekes Zsuzsanna írja szokta mondani:
„Nem a miénk a Föld és nem a miénk az erőforrásai, csak részei vagyunk egy rendszernek, nem urai.
Közgazda - olyan ember, aki gazdálkodik a közjavakkal.”
Van a jogrendszerünkben egy roppant zavaros rész, a TULAJDONJOG, amiben rendet kellene rakni! Nézzünk egy egyszerű dolgot, egy erdőt bárhol az országban! Be van jegyezve a tulajdonjoga valahol, valamelyik Földhivatalban. Ezek szerint az erdő valaki tulajdona. Le vannak ugyan szabályozva a tulajdonos jogai és kötelességei, például mikor vághat ki egy fát, meg az is, hogy köteles helyette egy másikat ültetni, mert a levegő is közkincs és abban a növényvilágnak pótolhatatlan szerepe van. Tételezzük fel, hogy a tulajdonos ezeket be is tartja, de mégis birtokolja az erdőt és kiteheti az útra a „Magánterület!” feliratú táblát, azaz idegeneknek belépni tilos! Tehát hiába közkincs az erdő és az ózon, se a látványát, se az illatát, se az ózont nem élvezhetjük, hacsak nem messziről. Az ózont szívhatod akkor, ha a szél feléd viszi. Azt, akinek egyszerűen sétálni támad kedve, őrző-védő emberek fogják megállítani és elzavarni, a talált gombát pedig elveszik tőle. A száraz faágakról nem is beszélve.
Kékestetőn vagy a Balaton parton egy kis darab tulajdonjog óriási értékkel bír. Egy darab tégla, amiből a Balaton parton épít az ember nyaralót, kapásból vagy tízszeresét éri, mint ugyanaz a tégla 20 km-el odébb. Kékestetőn pedig a jó hegyi levegő miatt kerül a rendes ára többszörösébe még a sült kolbász is. Ha közkincs a hegyi levegő, akkor mi, akinek nincs tulajdonjogunk Kékestetőn, miért nem kapunk részesedést belőle? Vagyis létezhetne akár olyan adóforma is, amelyet a Kékestetőn vállalkozó pecsenyesütőnek kellene fizetnie és azt visszaosztanák azoknak, akik a városi füstös levegőt szívják, vagy más módon fordítódik a légszennyezés elhárítására.
De sorolhatnánk tovább a hasonló kérdéseket. Például azt, hogy Visegrádban belépődíjat kell fizetni a Dunakanyar látványáért, holott közkincs és a társadalmi örökség része a Fellegvárral együtt. Persze megértem, a fenntartása pénzbe kerül, de mégis, a kérdés valamilyen szinten jogos.
Nem volt ez mindig így. Az átkos szocializmusban lehetett az állami erdőkben sétálni vagy kirándulni. Senkinek nem fordult meg a fejében a gondolat, hogy elzavarjon onnan és a szatyromban talált gombát sem vették el tőlem. Az emberek elhitték, hogy a köztulajdon hozadéka is közös. De ma már nem vagyok biztos abban sem, hogy az erdők jó kezekben lennének állami tulajdonban. Hisz a költségvetés egyensúlya nagy úr és meglehetősen erős a privatizációs késztetés a közkincs elkótyavetyélésére.
Érzésem szerint hiányzik a közkincs, a társadalmi tulajdon, a társadalmi tőke, a társadalmi örökség és sok más hasonló dolog jogszabályi megfogalmazása! Mit jogszabályi megfogalmazása? A filozófiai értelmezése is hiányzik ezeknek a fogalmaknak. Ismert fogalom a jogban és a köznyelvben is a KÖZTERÜLET és azzal kapcsolatban megfogalmazódik azok kezelésének a joga is. De nem hiszem, hogy bárki értené, hogy mit is jelent ez. Ha valaki érti, örömmel venném, ha elmagyarázná.
A köztulajdon alatt általában az állam v. törvényhatóság (megye, város, község stb.) birtokában levő termelő és nem termelő (úthálózat, közvilágítás, kórházak stb.) javakat értjük. A közkincs egy szellemi alkotásokra vonatkozó (leggyakrabban szerzői jogi) fogalom, mely olyan művet, alkotást jelent, amelynek felhasználására a jog nem ír elő korlátozást. Közkincs lehet egy alkotás, amennyiben a szerzője azt közkincsnek minősíti (vagyis olyan felhasználási feltételeket állapít meg, melyek a szerzői jogi törvény megkötései alól felmentést adnak); valamint akkor, ha annak szerzői jogi védelmi ideje lejárt. Ugyanakkor ezzel a meghatározással nem érhetjük be, mert nyilvánvalóan a természeti javak is közkincset képeznek. Egészen bizonyosan közkincs például a friss levegő és a tiszta ivóvíz. Vagy egyszerűen a természet látványa.
A fent említett fogalmak közül talán egyedül a társadalmi tőke egy viszonylag kutatott terület, de ebben az értelemben valamiféle hálózati vagy információs tőkét értünk alatta, azaz újra csak nem egészen arról van szó, amire én vélek asszociálni. Mert én bizony leginkább azt szeretném tisztázni, hogy mit is takar a társadalmi tulajdon fogalma.
A társadalmi tulajdon fogalmának mai értelmezésével megvallom őszintén, hogy nem vagyok tisztában. A szocializmusban a termelőeszközök állami és szövetkezeti tulajdonát értették alatta, azonban már a szocialista korszak vége felé is megjelentek eltérő nézetek. Ilyen például Liska Tibor személyes társadalmi tulajdon értelmezése is, amely közvetlenül a Liska-féle társadalmi örökség fogalmához kapcsolódik.
Nem véletlenül kezdtem az írásomat konkrét példákkal, mert érzékeltetni szerettem volna, hogy amiket felsoroltam, az erdő, Kékestető, a Balaton, a Dunakanyar, a friss levegő, a tiszta ivóvíz mind-mind a társadalmi örökségünk részét képezi, de persze folytathatnám a felsorolást a végtelenségig. És nem véletlenül vettem bele olyan dolgokat is, mint a Fellegvár, amely emberi kéz alkotása. Ezzel pontosan azt szerettem volna kifejezni, hogy emberi munka terméke is képezheti társadalmi örökség tárgyát ugyanúgy, ahogy társadalmi tulajdon is lehet.
Fellegvár - Visegrád
Azaz újra ott vagyunk annál a bizonyos társadalmi örökségnél. Ez pedig ugyanaz, amiről TGM-re hivatkozva már egy korábbi blogbejegyzésemben utaltam. Miről is van szó? A nyolcvanas évek óta egyre több országban - elsősorban Németországban - társadalmi viták folynak a feltétel nélküli alapjövedelemről, szükségességéről, lehetséges bevezetésének következményeiről. De az már kevésbé ismert, hogy Liska Tibor (1925-1994) magyar közgazdász már a hatvanas években hasonló következtetésre jutott. Kutatásai olyan társadalmi-gazdasági modell kidolgozására irányultak, amely mindenki számára biztosítja az alapvető megélhetést, ugyanakkor az egyén vállalkozói szabadságát helyezi a középpontba, és lehetőséget is teremt mindenki számára a szabad vállalkozáshoz.
Azt próbáltam érzékeltetni, hogy a közkincs, a társadalmi tulajdon, a társadalmi tőke, a társadalmi örökség bizonyos értelemben ugyanannak a dolognak a szinonimái és mivel a magyar nyelv nagyon gazdag, ki tudja még hányféle más szinonimája lehet. A rendszerváltás előtt ez nem is volt érdekes, mert minden belefért a társadalmi tulajdon fogalmába és úgy véltük, hogy a társadalmi tulajdon jó helyen van a magyar állam kezelésében. Mivel azonban egyre szegényebbek vagyunk, egyre nagyobb súllyal merül fel a kérdés, hogy mi lett a társadalmi tulajdon sorsa a rendszerváltás után. Egyre inkább merül fel a kérdés, hogy vajon jól privatizálta-e a magyar állam a társadalmi tulajdont és vajon annak új tulajdonosai a közjó érdekében működtetik-e a számukra juttatott társadalmi tulajdont?
De egyre határozottabban felmerül az a kérdés is, hogy vajon az állam a fogalom jogi tisztázatlansága révén nem privatizált-e olyan dolgokat is, amely a néptől, a társadalomtól nem volna elidegeníthető?
Egy egészen konkrét kérdés például a nyugdíjalapok ügye, hiszen a mai nyugdíjasok évtizedeken át fizették a nyugdíjjárulékot s egyszerűen csak azt kellene reálértékben visszakapniuk, de az bizony nincs meg. A nyugdíjalapok Liska Tibor felfogása szerint nyilvánvalóan a nem kockáztatható társadalmi tőke részét képezik. Ennek ellenére az állam is és a nyugdíjpénztárak is forgóeszközként használták és kockáztatják ma is ezt a tőkét, nem csak a kamatait. Az államszocializmusban is működőtőke lett a befektetett nyugdíjalapokból, azaz a mai nyugdíjak kifizetéséhez ennek a működőtökének a haszna biztosíthatott volna csak fedezetet. Igen ám, de az állami tulajdonnal együtt ezt a működőtőkét is privatizálták a rendszerváltás után. Azaz magántulajdonba került a társadalmi örökség nem kockáztatható része is. S ha annak működtetése a magántulajdonost nem kecsegteti megfelelő haszonnal, akkor nem működteti. Vagy ha úgy gondolja, hogy a tőke Kínában nagyobb haszonnal kecsegtet, akkor fogja és odaviszi működtetni. Miből lesz fedezete a mai nyugdíjak kifizetésének?
De ez csak egy példa volt. Nyilvánvalóan ugyanez vonatkozik az egészségbiztosítási pénztári alapokra is. Ez az oka, amiért a társadalom igen érzékenyen viszonyul az egészségügy privatizációjának kérdéséhez..
S ha már fölvetettük a közkincs, a társadalmi tulajdon és társadalmi örökség fogalmi tisztázásának igényét, akkor annak nagyon komoly gazdasági vetülete is van. Hiszen közkincs az elődeinktől, az őseinktől megörökölt holtmunka is. Legalábbis énszerintem. De ha mások másképp gondolják is, az bizonyára érezhető a szavaimból, hogy van min vitatkozni. Mert ha közkincs a visegrádi Fellegvár, mint emberi munka eredménye, akkor miért nem az a holt munka, amely a termelőeszközökben megtestesült? Vagy legalábbis a holt munkának egy része.
Az indoklás pedig nem más, mint Liska Tibornak az egész érvrendszere a társadalmi tőke fogalma mellett. A társadalmi tőkének van egy olyan része, amelynek hasznait lehet ugyan élvezni, de magát a tőkét nem lehet kisajátítani, mert az a jövő generációk létfeltételeinek alapját is képezik. És nem lehet öröklés tárgya sem, mert annak jogos örököse maga a társadalom. S ha már a hasznosításáról van szó, akkor szeretném megjegyezni, hogy az hasznosítási kötelezettséget jelent, mégpedig a közjó számára a lehető legnagyobb eredményességgel!
Hogy miért mondom ezt? Mert borzasztóan irritál nemcsak az, hogy elzavarnak egy erdőből, ahol csak sétálni szeretnék és ózondús levegőt szívni, hanem az is, amikor azt hallom, hogy a gazdag ember az ígéretes, a tehetséges, mert ő teremt majd számunkra munkát és megélhetést, azaz kvázi ő tart el bennünket. Hisz el tudnánk mi tartani magunkat, ha a saját társadalmi tulajdonunkkal önmagunk rendelkezhetnénk.
Írásomat szeretettel ajánlom Kerekes Zsuzsának azzal a megjegyzéssel, hogy az emberi tudás kisajátítása és magántulajdonná válása külön postot igényel.
