A NolBlogon 2013. évben a „Gondolatok az enyészetnek” című blogomban megjelent kritikai marxista írásaim jegyzékét az alábbialban összesítem. Mivel a NolBlog 2016. január 31-én megszűnt, ezeket az írásaimat az eredeti megjelenés dátumával átmentettem az „Another Brick In The Wall” című blogomba, hogy ne vesszenek el.

Nagyon jó forrásmunkát kaptam a cikkem megírásához egy bloggertől, melynek címe A részvénytársaság. Bárkinek bátran ajánlani tudom, én élvezettel olvastam. Kiváló írás, sokat lehet tanulni belőle. A forrásmunka a részvénytársaságok működési mechanizmusáról szól, és az abban rejlő anomáliákat mutatja be. Mindez közérthető és élvezhető stílusban. A szerző marxista közgazdász professzor, így szakmailag kétségtelenül hitelesnek tekinthető. A cikk Lenin "Imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka" című művére alapoz, így a marxizmus-leninizmus jelenkori álláspontjának tekinthető. Mindezek alapján a szerző nagy szívességet tett nekem a forrásmunka megküldésével, amiért köszönettel tartozom.

Hiába a legnemesebb célok, ha egy rendszer nem működik jól, és megbukik, akkor azok a célok hamisnak bizonyulnak. Sőt meglehet, hogy maga az ideológia a hamis. A szocialista társadalmi rend bukásával, a rendszerváltással és a privatizációval a szocialista embertípus "önkizsákmányoló" illúziója foszlott szerte, mert az "önkizsákmányolásból" származó társadalmi tulajdon vált kisajátítás tárgyává. Nagyon fontos megválaszolásra váró kérdés, hogy lehetséges-e kizsákmányolásmentes társadalmat megvalósítani, és ha igen, mi az, amit másképp kell csinálnunk, hogy az működőképes, stabil és fenntartható is legyen, hogy a meghozott áldozataink nem váljanak újra kisajátítás tárgyává. Máskülönben az "önkizsákmányolás" sem volt más, mint kizsákmányolás. Adósak vagyunk tehát a marxista ideológia továbbfejlesztésével.

Az előző írásomat ott fejeztem be, hogy a kapitalista fejlődés a jelen formájában a tulajdonviszonyok reformja nélkül nem fenntartható. S mivel korábban feltettem már a kérdést, hogy menthető-e a kapitalizmus, végül is az vár megválaszolásra, hogy a tulajdonviszonyok milyen reformja mentheti meg magát a kapitalizmust. Az egésznek egy szemléletváltás a feltétele. Mai divatos szóval paradigmaváltás. Másképp kell két ember termelő célú társulását felfogni! A hangsúly éppen a társulás szón van: az egyik adja a tőkét, a másik a munkavégző képességét. Ez utóbbi ugyanolyan érték, mint a tőke, ezért is nevezem humán tőkének. Egyik sem megy a másik nélkül semmire.

Írásomat elsősorban azoknak ajánlom, akik tagadják, hogy a magántulajdon elvén működő piacgazdaságban létezik kizsákmányolás. Ajánlom továbbá bárki másnak, aki a kritikai marxizmust a „vulgármarxizmus” pejoratív tartalmú kifejezéssel azonosítja, mintha nem volna egyéb értelmetlen marxista frázisok halmazánál. Olyanok minősítik a munkámat „vulgármarxizmusnak”, akik az írásaimat nem is olvassák s ha olvassák is – nem értik. A tudatlanság és a politikai analfabetizmus fogalmazódik meg ezekben a véleményekben olyan emberek szájából, akik a nyilvános vitát az általam felvetett kérdésekről messze elkerülik. Vélhetően nem is tudnak mit felhozni a nézeteimmel szemben.

A növekedés jó dolog. Magától értetődően szükség van rá. Egyszerűen kell! Hisz a Föld népessége növekszik, a növekvő népességet el kell tartani! De a növekedéstől várjuk a jólét fokozódását is: a munkanélküliek munkát várnak, a kisfizetésűek meg nagyobbat. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy a növekedés általános követelménnyé vált a világunkban. Mi lehet akkor a gond a növekedéssel? Miért fétis a növekedés?

A kereslet-kínálat egyensúlyát is Marxtól eltérő módon közelítem meg. Úgy vélem, hogy a reálgazdaság osztályokba sorolásának nincs értelme, mely szerint van termelőeszközöket gyártó szektor és van fogyasztási cikkeket gyártó szektor és a gazdaság egyensúlyát azok között vizsgáljuk. Szerintem ez önkényes és bizonyos értelemben formális felosztás. Ez a megközelítésmód egyáltalán nem biztosít arra lehetőséget, hogy például a bankszektornak az egyensúlyra gyakorolt hatását vizsgáljuk.

A kamat fogalmával kapcsolatban tisztáztuk, hogy a forgóeszközhitel a bővített újratermelést teszi lehetővé olyan körülmények között, amikor arra a tőketulajdonos nem rendelkezik elegendő tőkével. Vagyis a jövőbeni termelés – és a jövőbeni fogyasztás – előrehozásáról van szó. A hitelezés ilyen módon a gazdasági növekedés katalizátora, mely egyben elősegíti a foglalkoztatás növelését is.

Miután tisztáztuk a humán tőke fogalmát és felírtuk a munkaérték-elmélet y = v+m alapegyenletét az egyszerű újratermelési folyamatra vonatkoztatva, elkezdhetünk kicsit jobban elmélyülni a dolgokban, hogy meglássuk, mit is tudunk kihozni belőle. Nem mellékesen újabb szemléletes bizonyítékát tudjuk adni a kizsákmányolás fogalmának és kicsit közelebb kerülhetünk a globális kapitalizmus általános válságának megértéséhez is. Ennek során megvizsgáljuk azt a kérdést, hogy vajon a munkabér a munkaerő bővített újratermelésének az ára vagy csupán a puszta fizikai lét fenntartásának fedezete. Szó lesz továbbá arról, hogyan alakul ki a pénz fétise, a „pénz fial pénzt” szemlélet.

A munkaerő újraelőállítási ára

A mai napig vita tárgya, hogy mit is takar a munkaerő újraelőállítási árának marxi meghatározása. Mindenki azt ért alatta, amit akar. Számomra az volna a szimpatikus, ha a munkabér a munkaerő bővített újratermelésére nyújtana lehetőséget – az adott kor társadalmilag átlagosnak elfogadható szükségleti szintjén. De találkozni olyan nézetekkel is, hogy a munkabér nem más, mint egy fajspecifikus kalóriaminimum ára. Ez utóbbi nézet szerint a fejlődés mindössze annyi, hogy ma már nem a kenyér és a vöröshagyma árában mérjük, hanem mondjuk parizerben. A munkaerő bővített újratermelése – ha azt a humán tőkével azonosítjuk és a gyermekeink, a felnövekvő generáció taníttatását értjük alatta – manapság jószerivel csak úgy valósítható meg, hogy a parizert is megvonjuk magunktól, nemcsak a pihenést és a szórakozást, hogy fussa az oktatás költségeire.

Az a társadalom, amelyben a hátrányos helyzetek újratermelődnek, nem jellemezhető úgy, hogy a munkaerő bővített újratermelésének a feltételei adottak. Azaz a felnövekvő generáció oktatásának (képzésének) költségei sem a munkabérekben, sem a transzfer jövedelmekben nincsenek benne. Az élet adja meg a választ, hogy a munkabér a puszta megélhetésre sem elég. Hol lehetne szó annak bővített újratermeléséről?

A választ a humán tőke fogalmát leíró egyenletből kapjuk meg. A humán tőkét megillető értéktöbblet volna hivatott a munkaerő bővített újratermelését biztosítani.

v_HT = v_mb + m_HT + m_c

Ez az, amit a munkavállaló nem kap meg. Ez a kizsákmányolás. Ha másról nem, de erről konkrétan tudjuk bizonyítani, hogy létezik és valós probléma.

Azt persze még mindig kétségbe lehet vonni, hogy mennyi is ennek a kizsákmányolásnak az összege. Mert cinikusan lehet azt mondani, hogy „ki mire vitte, annyit is ér!”, azaz a magyar munkaerő olyan ócska, hogy még az „újraelőállítási árát” sem érdemli meg, nem hogy a bővített újraelőállítási árát. Ahhoz, hogy az ilyen véleményeket cáfolni tudjuk, bizony ki kellene tudni pontosan számolni, hogy mennyivel is van megrövidítve a munkavállaló. Ebben az esetben már teljesen konkrét dolgokon lehetne vitatkozni, mert egy matematikai számítást már nem lehet csak úgy, világnézeti okokból lesöpörni.

Pénz fial pénzt, avagy miből keletkezik a kamat?

A mai pénz hitelpénz és a vállalkozások hitelből gazdálkodnak. Önmagában a piaci verseny kényszeríti ki ezt, hiszen hitelből gyorsabban lehet növekedni és fejlődni. Aki nem ezt teszi, az lemarad és elbukik.

A „pénz fial pénzt” képzete már az egyszerű újratermelési folyamatban is felmerül, de ez még nem olyan nyilvánvaló, mert a képletben sehol nem szerepel a „pénz”:

v ------> v + m

Itt arról van szó, hogy miből képződik az értéktöbblet. De írjuk fel ugyanezt a folyamatot a bővített újratermelés reális esetére! A tőketulajdonos nem rendelkezik elegendő tőkével ahhoz, hogy a piaci versenyben állja a sarat. Nézzük a legegyszerűbb esetet, amikor a tőketulajdonos forgóeszközhitelt vesz fel és abból bővíti a termelést, azaz hitelből vásárol alapanyagot, segédanyagokat, energiát stb.!

v + c_fh -----> v + c_fh + m + Δm + k

ahol c_fh – forgóeszközhitelből származó tőke, Δm – a termelés bővítéséből származó értéktöbblet-növekmény, k – hitelkamat.

A képletet nézve szinte kínálja magát a „látszat”, hogy a kamat forrása csak a hitelpénz lehet, ami a kereskedelmi banki pénzteremtésből származik. Azonban a termékeket a piacon értékesítve egyetlen ciklus alatt befolyik az azokban megtestesülő alapanyag, segédanyag, energia stb. értékrész, így a felvett forgóeszközhitelt a vállalat azonnal kifizeti, minek következtében a bank az általa teremtett hitelpénzt a forgalomból kivonja. A pénz megsemmisül. A kérdés viszont változatlan: miből lesz a kamat?

v -----> v + (m + Δm) + k

 Ahogyan a humán tőke fogalmát leíró egyenletnél is kifejtettem már, az egyenlőségjelet itt sem lehet kitenni, mert az egyenlet bal és jobb oldalán szereplő v nem ugyanaz. A „forrásoldalon” az értéktöbblet forrását jelölő humán tőke szerepel, az „eszközoldalon” pedig a létrejött eredmény, a „jövedelemelosztás” van feltüntetve, azaz a jobb oldalon a tényleges kifizetett munkabér szerepel. Ezeket behelyettesítve már egyenlőségjelet tehetünk és tovább is bonthatjuk összetevőire, ahogyan annak lennie kellene! (A jelölések ugyanazok, mint a fentebb hivatkozott forrásban.)

v_HT = v_mb + (m + ∆m) + k = v_mb + (m_HT + ∆m_HT) + (m_c + ∆m_c) + k                    (1)

Mi az, ami ebből a képletből a napi gyakorlatban hiányzik? Hogyan néz ki a képlet a valóságban? A humán tőkét megillető értéktöbblet és a termelés bővítéséből származó értéktöbblet-növekménynek a humán tőkét megillető része – amit az egyenletben rózsaszínnel kiemeltem – a valóságban hiányzik! Ezek együttes összege egészen bizonyosan belement a kamattörlesztésbe. Mondanom sem kell, hogy ennek a tőketulajdonos által jogtalanul kisajátított jövedelemnek az összege számszerűen meghatározható az elsikkasztott tulajdoni részarány alapján:

(m_HT + ∆m_HT) = (m + ∆m) * v_HT /(v_HT + c)                    (2)

(Meg kell jegyeznem, hogy amikor itt és a későbbiekben is „jogtalan kizsákmányolásról” beszélek, akkor nem az írott jogra gondolok, hanem ahhoz képest nevezem „jogtalannak” a dolgot, ahogyan szerintem lennie kellene. Vagyis a saját értékítéletemet fogalmazom meg.)

Szokták mondani, hogy a bankprofitot a tőketulajdonos engedi át a banknak a saját profitjából. Nem vitatom annak a lehetőségét, hogy ez részben igaz lehet, de alapvetően nem erről van szó. Mert könnyű tőketulajdonosnak olyan profitot átengedni, ami nem is az övé! Népies szólással élve „könnyű más nemi szervével a csalánt verni”!

A bizonyításhoz kéretik figyelembe venni, hogy (m + Δm) > 0, sőt önmagában Δm > 0. A termelést a tőketulajdonos csak addig a határig növeli, amíg a határprofitráta pozitív szám. Ugyanakkor a humán tőkét megillető (m_HT + Δm_HT) = 0, azaz a tőkés mindaddig abból fizeti a kamatokat, ameddig azok erre fedezetet nyújtanak. A saját profitját csak ez felett kezdi el bevonni a törlesztésbe. Gondolom ez józan ésszel belátható.

Egy olyan gazdaságban, amely jellemzően a határprofitráta peremén működik, talán nem túlzás azt állítani, hogy a bankrendszer profitja szinte teljes egészében a munkajövedelmekből kerül elvonásra. Ez ugyanaz a logika, hogy az államadósság terheit is mi, az adófizetők viseljük.

Néhány megjegyzés méltányosságból

Korábban is több esetben említettem már, így most is megismétlem: a kizsákmányolást nem lehet teljes egészében elítélni. Amennyiben a tőketulajdonos a köz érdekében teszi a dolgát, a kisajátított értéktöbblet is közösségi célt szolgál. Ez a liberális demokraták és az egész polgári baloldal álláspontja a mai politikai életben.

Ennek ellenére ki kell hangsúlyoznom, olyan értelemben továbbra is kizsákmányolásról van szó, hogy a hatalmi erőviszonyok jelentős mértékű torzulás szenvednek és a hatalmi helyzettel való visszaélés valósul meg. A bérből és fizetésből élők nem vehetnek részt a kisajátított profit felhasználásáról a döntéshozatalban. Semmi garancia nincs arra nézve, hogy a profit felhasználása a közjó érdekében a legmegfelelőbb módon történik. A profit ugyanis akár offshore számlákon is landolhat vagy eltűnhet a korrupciós csatornákban.

Itt most terjedelmi okokból újra meg kell, hogy álljak, mert eljutottunk a beruházási hitelhez, ami egy ennél sokkal bonyolultabb dolog. Mivel nagyon lényeges téma, alapos kifejtést igényel. A következő részben a virtuális tőkéről és a „profitszivattyú” működéséről lesz szó.

A sorozatban eddig megjelent írások:

• 2013.07.01. Függelék – Fogalmak értelmezése a marxista terminológiában
• 2013.07.01. A tőke fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – I. rész
• 2013.07.03. A pénz fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – II.
• 2013.07.22. A humán tőke és a marxi munkaérték-elmélet – A marxi munkaérték-elmélet kritikája

Mielőtt rátérnék Robert Kurz „Wertkritik” iskolájának kapcsán az önmagammal folytatott polemizálás harmadik részeként beígért növekedés fétisének kérdésére, egy kis kitérőt kell tennem a marxista politikai gazdaságtanban. Eljött az ideje, hogy megpróbáljam kifejteni kritikai nézeteimet magával a munkaérték-elmélettel kapcsolatban. Meg fogjuk látni, hogy ennek a kritikának érvényes kihatása van nemcsak a marxi bővített újratermelés egyensúlyára, de értékelhető következtetések levonását teszi lehetővé a kapitalizmus tőkeakkumulációs automatizmusának kialakulásával és a növekedési kényszerrel kapcsolatban is.

Jelen blogbejegyzésemben nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogyan vált a pénzből fétis. Mások nálam sokkal jobban képesek kifejteni, hogyan szakadt el a pénz az elsődleges funkciójától, hogy fizetőeszköz és általános egyenértékes szerepét tölti be, és hogyan alakult ki az a szemlélet, hogy "pénz fial pénzt", azt csak forgatni kell. Azzal sem kívánok foglalkozni, hogy a pénz a gyors meggazdagodás eszköze lett, s hogy többet ér ma, mint amennyit holnap érne, mert addig is meg lehet forgatni. Nem foglalkozok tehát a kamat szerepével sem. Kizárólag a reálgazdaságban betöltött szerepét vizsgálom most.

A tőke fétise című blogbejegyzésem tette szükségessé a marxista terminológiában használatos egyes fogalmak értelmezésének összefoglalását. A hétköznapi életben tapasztalható ugyanis, hogy sokan nem értik ezeket a fogalmakat, illetve elképzelhető, hogy mást értünk alattuk. Az általam használt új fogalmak értelmezése önmagában indokolja a függelék szükségességét.

Milyen szerencse, hogy többen vagyunk és ebben a bonyolult világban egymás figyelmét felhívjuk fontos olvasnivalókra. Köszönetemet szeretném kifejezni „lord” bloggernek azért, hogy a „Marx ma” konferencia kapcsán a LE MONDE diplomatique magyar kiadására felhívta a figyelmemet, amelyben aztán felfedeztem Anselm Jappe megemlékező cikkét Robert Kurzról.

Megemlítem, hogy Jappe cikke eredetiben a Red News honlapon jelent meg. Itt több cikket is lehet találni Robert Kurz írásaiból. What a pity, hogy fontos írások ilyen eldugott helyeken jelenhetnek csak meg! De végre láthatjuk, hogy IGENIS LÉTEZIK MÉG MARXIZMUS! És ahogyan számítottam rá, a modern marxizmus igencsak kritikus nemcsak a kapitalizmussal, de magukkal a marxista dogmákkal szemben is. Így hát a lehetőség adott, vágjunk bele ennek tanulmányozásába!

Jelen írásban Marx egyensúly-elméletével kívánok foglalkozni. Tisztában vagyok vele, hogy postom nem lesz túl népszerű, sőt még olvasott sem és hozzászólásokra sem nagyon számíthatok, hiszen a marxizmus politikai gazdaságtana nem tartozik a közérdeklődésre számot tartó témák közé. Mivel a közgazdaságtan meglehetősen száraz tudomány, ezért a cikkemet fejezetekre tagolom, amelyek önmagukban is olvashatók és a hozzáértők számára átléphetők. Ugyanakkor ahol szükséges, utalok a kérdés aktualitására. És persze utalok korábbi írásaimra is, amelyeket ajánlott ismerni a téma teljes megértéséhez. Végezetül pedig ígérem, hogy írásomat igyekszem annyira közérthetően megfogalmazni, amennyire csak lehetséges.

Marx egyensúly-elméletéről készültem írni, de egyre inkább úgy látom, hogy előbb írnom kell a saját viszonyomról a marxizmushoz. Tisztában vagyok vele, hogy a marxizmusról írni nem túl népszerű, sőt még olvasottságra és hozzászólásokra sem nagyon számíthatok, hiszen a mai világban ez nem tartozik a közérdeklődésre számot tartó témák közé.  Engem elsősorban a marxizmus politikai gazdaságtana érdekel, de ez meglehetősen száraz tudomány, ezért külön nehézséget jelent számomra, hogyan tegyem a témát érdekessé és hogyan hívjam fel a közvélemény figyelmét a kérdés aktualitására.

Talán a legnehezebben értelmezhető kérdés az enyém/tied/övé/mienk.../senkié/mindenkié. Ahogy rendszerkritikus oldalon az egyik kedves vitapartnerem, Kerekes Zsuzsanna írja szokta mondani:

„Nem a miénk a Föld és nem a miénk az erőforrásai, csak részei vagyunk egy rendszernek, nem urai.
Közgazda - olyan ember, aki gazdálkodik a közjavakkal.”

Van a jogrendszerünkben egy roppant zavaros rész, a TULAJDONJOG, amiben rendet kellene rakni! Nézzünk egy egyszerű dolgot, egy erdőt bárhol az országban! Be van jegyezve a tulajdonjoga valahol, valamelyik Földhivatalban. Ezek szerint az erdő valaki tulajdona. Le vannak ugyan szabályozva a tulajdonos jogai és kötelességei, például mikor vághat ki egy fát, meg az is, hogy köteles helyette egy másikat ültetni, mert a levegő is közkincs és abban a növényvilágnak pótolhatatlan szerepe van. Tételezzük fel, hogy a tulajdonos ezeket be is tartja, de mégis birtokolja az erdőt és kiteheti az útra a „Magánterület!” feliratú táblát, azaz idegeneknek belépni tilos! Tehát hiába közkincs az erdő és az ózon, se a látványát, se az illatát, se az ózont nem élvezhetjük, hacsak nem messziről. Az ózont szívhatod akkor, ha a szél feléd viszi. Azt, akinek egyszerűen sétálni támad kedve, őrző-védő emberek fogják megállítani és elzavarni, a talált gombát pedig elveszik tőle. A száraz faágakról nem is beszélve.

Az emberi természet kérdéséről az előző blogbejegyzésem kapcsán érdekes vita alakult ki, ezért úgy gondoltam, hogy rövid kitérőt teszek a matriarchális társadalmak területére. Nem akartam, hogy a hozzászólások között ezek az információk elvesszenek, ezért külön blogbejegyzésben töltöm fel, mert érdeklődésre tarthat számot.

Szokás azt mondani, hogy a kommunizmus utópisztikus gondolata nem számol az emberi természettel. Ezt én téves felfogásnak tartom. A kapitalizmus az, ami nem számol az emberi természettel, mert az emberi természetben nyoma sincs szolgalelkűségnek!

Marx a kapitalista gazdaságot mikrogazdasági szemlélettel elemezte. Ez alól kivételt talán egyedül az ágazatok közötti egyensúly kérdésének vizsgálata jelentette. De az alábbiakban látni fogjuk, hogy a marxizmus fogalmi rendszere alapján igenis lehetséges a kapitalista gazdaságot makrogazdasági szemlélettel leírni. Sőt, miközben az egyes termékek és szolgáltatások tényleges ára látszólag a piacon nem határozható meg a marxi értéktöbblet-elmélet segítségével, aközben makrogazdasági szinten kifejezetten mérhető. Az alábbiakban ezt kívánom szemléltetni.

A blogomban eddig bemutatott gondolataimat nem sokan értették és nem is nagyon mutatkozott érdeklődés az együttgondolkodásra. Ez arra késztet, hogy egyszerű számtanpéldákon próbáljam meg bemutatni a modelljeimet. Az itt leírtak két blogbejegyzésemen alapulnak, melyek címe Eretnek gondolatok a korlátolt felelősségről és Tőkejövedelmekről és munkajövedelmekről újszerűen.

Változatlanul a liberális logika gondolatmenetét követem s abból indulok ki, hogy bármiféle termelő tevékenységnek tőkeszükséglete van, ebből következően a tőketulajdonos (a befektető) joggal várja el a tőkéjének a megtérülését, azaz haszonra tart igényt. Teszem ezt nem azért, mintha nem értenék egyet Marx munkaérték-elméletével és kapitalizmus kritikájával, hanem azért, mert a neoliberális közgazdaságtan alapfelfogását, hogy a modern kori kapitalizmusban nem létezik kizsákmányolás és a munkaerő a piaci árával meg van fizetve, a saját logikai rendszeréből kiindulva kívánom cáfolni.

Marx politikai gazdaságtanát sokan összehasonlították már a polgári közgazdászokkal. Elég, ha csak Ivánné Hild Márta „A marxi elmélet “újrafelfedezésének” története. A modern közgazdaságtan és a marxi elmélet kapcsolatáról” című munkájára utalok, amelyben a szerző így fogalmaz:

„Pedig a rendszerváltás előtt is igen fontos kérdésekre adhatott volna választ a marxi gazdaságelmélet és a modern közgazdaságtan viszonyának a felvetése. Sajnálatos, hogy még Marx és Keynes elméletének a kapcsolatát is meglehetősen óvatosan kezelték. Veszélyes lett volna, ha Keynesnél, a XX. század egyik leghatásosabb “polgári” közgazdászánál “marxista” mondanivalót keresnek, vagy ha Marxot keynesiánus módon interpretálják.”

A vállalkozó a befektetett tőkéjét kockáztatja, ezért kell jogosnak tekintenünk a tőkéje hozadékát. Változatlanul ebből az elvből kívánok kiindulni és a termelőeszközök magántulajdonán alapuló piacgazdaság anomáliáit ezen keresztül kívánom bemutatni. Az átlagember ugyanis jogosnak fogja fel a tőke hozadékát, ugyanakkor azonban nem tudja, hogy mi a különbség a befektetett tőke és a vállalati vagyon között. Azaz nem tudja, hogy mi a különbség egy kisiparos és egy korlátolt felelősségű társaság vagy részvénytársaság között. Kvázi mi a különbség egy manufaktúra és egy korszerű iparvállalat között.

Adam Smith szerint a gazdaságot egy „láthatatlan kéz” szabályozza, amely a piaci szereplők önzésén keresztül biztosítja a kereslet-kínálatnak megfelelő egyensúly kialakulását, és amely az áruk és szolgáltatások értékét is meghatározza. Mindez ideális szabadpiacot feltételez, amelyben minden piaci szereplő a szabad akaratából vesz részt. Ez azonban így nem lehet igaz. Van egy piaci szereplő, aki nem szabad akaratából vesz részt az árutermelésben, a munkaerő. Ebből következően a munkaerő ára soha nem lehet egyensúlyi. A munkaerő egy olyan különleges áru, amely nem engedheti meg magának, hogy ne bocsássa áruba önmagát, ha életben akar maradni.

A téma közvetlenül kapcsolódik a Termelékenység és kizsákmányolás című blogbejegyzésemhez, de részben terjedelmi okokból, részben pedig a jobb áttekinthetőség érdekében külön cikkben fogalmazom meg. Ugyanezt indokolja a téma fontossága is.  Számosan megfogalmazták már, hogy a fejlett ipari országokban – és a téma szempontjából magunkat is nyugodtan ide sorolhatjuk – a munkaképes korú népesség jelentős része feleslegessé vált a társadalmi termelés során. Ennek elsődleges oka a technikai-technológiai fejlődés elért szintje. Ha csak a magyar mezőgazdaságot nézzük, a két világháború között a magyar népesség több mint 40%-át foglalkoztatta a mezőgazdaság, ugyanakkor a fejlett szocialista nagyüzemi technológiának köszönhetően ugyanez a mutató 10% alá csökkent.