Marx egyensúly-elméletéről készültem írni, de egyre inkább úgy látom, hogy előbb írnom kell a saját viszonyomról a marxizmushoz. Tisztában vagyok vele, hogy a marxizmusról írni nem túl népszerű, sőt még olvasottságra és hozzászólásokra sem nagyon számíthatok, hiszen a mai világban ez nem tartozik a közérdeklődésre számot tartó témák közé. Engem elsősorban a marxizmus politikai gazdaságtana érdekel, de ez meglehetősen száraz tudomány, ezért külön nehézséget jelent számomra, hogyan tegyem a témát érdekessé és hogyan hívjam fel a közvélemény figyelmét a kérdés aktualitására.
Bevezetésként néhány szó önmagamról
Már amikor én tanultam a marxizmust és a PG vizsgára készülve – ahelyett, hogy igyekeztem volna minél gyorsabban túltenni magam Marx egyensúly-elméletén, hisz értettem mindent, ami a tankönyvekben le volt írva – a vizsgaidőszakomat azzal csesztem el, hogy a logikai feladaton felbuzdulva napokig küzdöttem a kihívással, hogy többet próbáljak kihozni a képletekből, mint amennyit maga a marxizmus kihozni képes volt, nos, akkoriban is kétféle hozzáállás volt jellemző. Az egyik felfogás magától értetődőnek tartotta Marx minden szavát, minden következtetését, ezért nem is mélyedt el benne valami többet keresve. A másik felfogás pedig hülyeségnek tartotta már akkor a marxizmust és csak azért tanulta, mert az egyetemi diplomához túl kellett esni ezen a szigorlaton is. Azaz már az államszocializmus utolsó évtizedeiben is meglehetősen passzív volt a viszonyulás Marx tanaihoz, a szakmai köröket és az egyetemi ifjúságot is jobban érdekelték a modern polgári közgazdaságtan nézetei, mint a marxizmus. A modern polgári közgazdaságtanban pedig egyetlen szó nem esik arról, hogy mi is az érték forrása. Mintha a pénz szülne pénzt, mintha az érték maga a kamat volna.
Engem azonban a megszerzett tudás nem elégített ki. A műszaki diplomám birtokában inkább újra beiratkoztam a Közgázra, hogy a legjobb helyen mélyíthessem el ismereteimet és hasonlíthassam össze a rivális elméleteket. A meggyőződésem pedig egyre csak erősödött, hogy ebben a kérdésben sokkal több van annál, mint ami leírva a tankönyvekben szerepel. Ugyanakkor pedig azt kell látnom, hogy napjainkra szinte nevetségessé, korszerűtlenné és idejétmúlttá vált sokak szemében Marx. Gúnyos kacaj a válasz, ha valaki marxizmust emleget. Persze jellemzően olyanok részéről jelentkezik ez, akik nem is ismerik a marxizmust, akik csak szitokszóként használják magát a nevet. A mai divatos felfogás szerint kizsákmányolás, mint olyan nem is létezik, hiszen a munkaerő ára annyi, amennyit a munkaerőpiacon adnak érte, azaz aki keveset tanult, az annyit is érdemel. A haszon pedig magától értetődő módon a magántulajdonosé, ezt nem illik kétségbe vonni.
A marxizmus szerepe a mai világban
A marxizmusról a postjaimat nem is annyira az olvasónak írom, aki talán meg sem fogja érteni azokat, hanem sokkal inkább önmagamnak tartozom ezzel. A kihívásnak, amit már egyetemista koromban is éreztem. Amit így fogalmazhatnék meg: jó-jó, a c+v+m betűjeleket mindenki érti, értjük az egyensúlyi feltételeket is, de akkor mégis konkrétan mennyi is a kizsákmányolás, mennyi is kellene, hogy legyen a tisztességes munkabér? Mert ha ezt nem tudjuk megmondani, akkor semmit nem ér az egész. A vita a liberalizmussal nem több, mint két világnézet meddő vitája. Olyasmi, mint hívő és hitetlen vitája a teremtésről, akik közös eredményre azért nem juthatnak, mert más a kiindulási axióma vagy más szavakkal a dogma.
Nem elég megmondani, hogy az értéktöbblet a munkából származik, mert nem jelenthetjük ki, hogy a társadalmi termelésnek nincs tőkeszükséglete. S ha van, akkor kénytelenek vagyunk elfogadni azt is, hogy a tőketulajdonos igénye a hozadékra jogos. Na de mekkora ez a jogos hozadék?
Nos, egy jelentős történelmi időszakot egyszerűen átlépve csak utalni kívánok arra, hogy rengeteget lehetne írni az államszocializmus és a marxizmus viszonyáról. Ha a hozzászólások során ennek igénye fölmerül, akkor írni fogok erről is. Most viszont beérem azzal, hogy rögtön rátérek a rendszerváltásra és tényként állapítom meg, hogy a mai parlamenti pártok kivétel nélkül elutasítják a marxizmust. Nem csak Magyarországon, de az egész világon háttérbe szorult a marxista gondolkodás, holott ez az egyetlen reális alternatívája a neoliberális gazdaságpolitikának, mint a globális kapitalizmus uralkodó ideológiájának.
Egy új társadalmi konszenzus alapjainak megteremtése
Magyarországon a rendszerváltás sem a gazdasági, sem a társadalmi problémákat nem oldotta meg. A marxizmusnak pedig megvan a maga feladata, hogy a problémák feltárásában kivegye a részét.
A marxizmus a rendszerváltás utáni Európában megváltozott. Amikor igennel szavaztunk a plurális társadalom, a többpártrendszer visszaállításáról, akkor elvetettük a proletárdiktatúra gondolatát és egyben elutasítottuk az élcsapat vezető szerepét is. Amellett tettük le szavazatunkat, hogy a polgári demokrácia a társadalom demokratikus többségi akaratából a polgári demokrácia keretein belül reformálható és javítható. Mi marxisták is elköteleztük magunkat az mellett, hogy nem törünk erőszakkal a fennálló rend megdöntésére és nem kívánjuk saját nézeteinket a társadalom egészére rákényszeríteni. De viszont is ezt várjuk el! Ezt várjuk például a liberálisoktól, azaz nem tudjuk elfogadni, hogy most ők kötik az ebet a karóhoz és ők ragaszkodnak makacsul a saját nézeteikhez.
Meggyőződésem szerint egy új társadalmi konszenzusra van szükség. Társadalmi konszenzus alatt pontosan a népfenség elvének a megfogalmazását, a népszuverenitás helyreállítását értem. Azaz senki ne akarja rákényszeríteni a saját akaratát a társadalom egészére! Ahogyan mi marxisták sem tesszük, ugyanúgy ne tegye ezt senki! A liberálisok se, a nemzeti oldal se! Semmilyen szélsőség ne tegye!
A társadalmi konszenzus gondolatához pedig úgy jut el az ember, hogy bármennyire is meg vagyunk győződve a magunk igazáról, abból megvalósítani önmagunkat korlátozva csak annyit akarhatunk, amennyi a társadalom többségi demokratikus akaratából megvalósítható. Azaz megpróbáljuk meggyőzni a többieket az igazunkról, de kényszeríteni senkit semmire nincs jogunk. Meggyőzni pedig csak párbeszédben lehet a másikat.
Konkrétan lefordítva ezt a tőkés kizsákmányolás kérdésére, a következőt jelenti. Ha a marxisták elfogadják, hogy a társadalmi termelésnek tőkeszükséglete van és elismerik a tőketulajdonos jogát a befektetett tőke után a hozadékra, akkor viszont is elvárják, hogy a kapitalista társadalom működjön együtt a tőkés termelési mód hibáinak a feltárásában és azok megreformálásában! Teljesen konkrétan, ha a marxisták tudományosan be tudják bizonyítani valamiről, hogy az kizsákmányolást jelent, hogy annak a hozadéka nem a tőketulajdonost illeti, akkor a liberálisok kötelesek elfogadni ezt! Vagyis legyen ez egy demokratikus és tudományos vita! Ez a korrektség követelménye.
El lehet zárkózni egy társadalmi vita elől. Ez részben a gyávaság jele volna, részben pedig maga után fogja vonni a társadalmi ítéletet, hogy az adott párt nem is akarja megoldani a konkrét problémát.
A kihívásra nem lehet válasz az sem, hogy világpolitikai tényezők vagy az Európai Unió nem teszik számunkra lehetővé az önálló cselekvést. Egyrészt a gondolkodást és a párbeszédet senki nem tilthatja meg. Másrészt a marxizmus internacionalista jellegű diszciplína, és mint olyan készséggel és meggyőződéssel vállalja a nemzetközi vitát is akár az IMF-fel, akár az Európai Unióval. Mi magunk is tisztában vagyunk vele, hogy a megoldás a globális világban nem lehet lokális. Internacionalistaként mi marxisták is érdekeltek vagyunk abban, hogy a baloldali gondolatot mozdítsuk előre az Európai Unióban.
Baloldaliság és jobboldaliság, a demokrata fogalma
A fentiek alapján azt hiszem, kissé más megvilágításba kerül egy-két ma használatos alapfogalom a közéletiségben. Nem nevezhető például demokratának az, aki elutasítja a társadalmi párbeszédet a kizsákmányolás kérdésében. Ha maga a politikai hatalom elutasító, az nyíltan diktatórikus. Ezen az alapon nem háríthatja el a párbeszédet maga az Európai Unió sem, hiszen önmagáról állítaná ki a bizonyítványt, hogy nem demokratikus.
Nem nevezhető baloldalinak az, aki elutasítja a kizsákmányolás elismerését annak ellenére, hogy a marxisták azt tudományosan bizonyítani tudják. Vonatkozik ez a megállapítás az Uniós tagországok egyes, önmagukat baloldalinak nevező pártjaira is. Ez természetesen nem jelent kötelező egyetértést a kizsákmányolás felszámolásának esetleges módjaiban. Ugyancsak nem jelent kötelezően azonos álláspontot a társadalmi konszenzus kérdésében sem. Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom annak fontosságát, hogy az egész világot érintő jelenlegi értékválságban olyan alapvető fogalmakat végre sikerülne tisztázni, hogy mit jelent a baloldaliság, mit jelent a demokrácia és mit jelent a társadalmi haladás.
Azt elmondottakból nyilvánvaló, hogy kész vagyok baloldalinak elfogadni egy liberális gondolkodót is, ha hajlandó együttműködni a kizsákmányolás negatív jelenségeinek felszámolásában. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó baloldaliként kezelni egy szocialistát vagy szociáldemokratát sem, ha tagadja a kizsákmányolást. Óvatosan fejezem ki magamat, ha azt mondom, hogy nem rendelkezünk kellő információval annak megítéléséhez, hogy vannak-e egyáltalán baloldali pártok a jelenlegi magyar parlamentben. Nagy valószínűséggel nincsenek. Az, hogy ma egy párt önmagát „baloldalinak” nevezi, puszta porhintés a választópolgárok szemébe.
A kettéosztott Magyarországról
Írásom nem a jelenlegi parlamenti pártoknak szól, mert azt hiszem, hogy hozzájuk értelmetlen szólni is. Hiszen a jelenlegi parlamenti pártok verték szét a nemzetet összetartó kohéziós erőt és hintették el a széthúzás magjait. Saját hatalmi harcukhoz használják a nemzetet és polarizálják a társadalmat. Ez mindaddig így fog folyni, amíg maga a nemzet azt nem mondja, hogy ebből elég legyen! Amíg el nem zavarja a jelenlegi politikai elitet, a „demokratikus ellenzéket” is beleértve. A nekünk tetsző, a népfenség elvét tiszteletben tartó politikai elitet saját magunknak kell megteremteni!
Az írásom az egyszerű embernek, a gondolkodó olvasónak szól. Nem könnyű folyamat, amire vállalkoznunk kell, és nem megy egyik napról a másikra! Nem várhatunk külső segítségre, felmentő seregre, Messiásra, ezt nem fogja megoldani helyettünk senki. Ez a feladat miránk vár és kezdeni is csak a saját kis közösségi szintünkön lehet.
Jelen írásomban erre szeretnék tenni egy aprócska kísérletet.
