A blogomban eddig bemutatott gondolataimat nem sokan értették és nem is nagyon mutatkozott érdeklődés az együttgondolkodásra. Ez arra késztet, hogy egyszerű számtanpéldákon próbáljam meg bemutatni a modelljeimet. Az itt leírtak két blogbejegyzésemen alapulnak, melyek címe Eretnek gondolatok a korlátolt felelősségről és Tőkejövedelmekről és munkajövedelmekről újszerűen.

A számtanpélda alapesetének felvázolása

A számtanpéldában felvázolt alapesetet az [origó] fórumon egy vitapartnerem fogalmazta meg (azt hiszem még 2009-ben, de lehet, hogy régebben), és arra kért, hogy ezekkel az adatokkal szemléltessem a gondolataimat. Az adatok fiktívek, és meglehetősen aránytalanok, de szemléltetésre alkalmasak. A számítás kívánság szerint más adatokkal is elvégezhető. A kiindulási adatok a következők:

Nos, nagyon jó business az, amelyben a tőkebefektetés 60%-a egy év alatt megtérül. Ilyen a világon nincsen, de a példa egyébként jól tükrözi a magyar vállalkozó kapzsiságát. Az amortizáció (gépek esetében) is azért 20%, hogy körülbelül időarányos legyen az értékcsökkenési leírás, itt viszont az amortizáción felül annak még plusz háromszorosa profitként befolyik. Érzésem szerint a havi 150 ezer bruttó bér meglehetősen alacsony. Valójában ezek tükrözik a torzult arányokat. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a feladványban a vitapartner pont azért adott meg ilyen kiindulási adatokat, mert elképzelése szerint a profit és a munkabér egyenlősége esetén valamiféle egyenlőségelvű jövedelemelosztás érvényesül a tőkés és a munkás között.

Ugyanúgy nem igazán tekinthetjük reálisnak a 3 millió/munkahely tőkeszükségletet, de fogadjuk el. A példában majd más helyen fog előjönni ez az aránytalanság, ott pedig nagyon szembetűnő lesz.

Valójában persze nem igaz, hogy a vállalkozó pusztán 3 milliót fektetett be, mert be kellett fektetnie valamennyi forgótőkét is. A példa tehát csak akkor lehet igaz, ha a termelés ilyesmit nem igényel, illetve azokat hitelből finanszírozta a vállalkozó. De az egyszerűség kedvéért hanyagoljunk ezzel el, illetve tételezzük fel, hogy a vállalkozás a forgótőke hiteleinek kamatait kigazdálkodja!

Az alapeset kiértékelése

A mai kapitalista társadalom nagyjából ezen az elven épül fel. A liberális ideológia azt mondja, a társadalom haszna az, hogy a képződött 1800 profitból a tőketulajdonos a következő évben 0,6 munkavállalónak új munkahelyet tud teremteni. Illetve egyedül a tőketulajdonos joga eldönteni, hogy a tőkéje hozadékát befekteti-e vagy feléli. A politikai-társadalmi gyakorlat pedig az, ha a munkahelyek szépen szaporodnak, akkor majd csak nőnek a reálbérek is 1-2%-kal. Miközben a tőkés vagyona évről-évre 60%-kal gyarapodik.

Egyes fogalmak értelmezése

A tőkemegtérülési mutató bevezetését az indokolja, hogy a tőketulajdonos számára a munkabér az álláspontom szerint nem tőkebefektetés, hanem alapvetően forgótőke jellegű dolog, amelyet forgóeszköz hitelből is lehet finanszírozni. Marx nézeteivel szemben azt fogalmazom meg, hogy a tőkés érdekeltségét nem a profitráta fejezi ki, hanem a tőkemegtérülési mutató. Ahogyan Marx az értéktöbblet elméletében nem veszi figyelembe például a termeléshez felhasznált alapanyagokba és fogyóeszközökbe befektetett tőkét, ugyanígy nem indokolt a munkabérbe fektetett tőkét figyelembe venni sem. A munkabér Marx képletekben nem tőkebefektetésként szerepel, hanem mint egy értékképző termelési tényezőnek az „ára”. Ez két különböző dolog.

Ráadásul lényegi különbség, hogy a dolgozó a munkáját megelőlegezi és a bérét csak utólag kapja meg. Vagyis a dolgozó valójában befektet a cégbe, mégpedig a munkaerejét, abban a hitben, hogy a bérét egy hónap elteltével megkapja. A tőketulajdonos nem tulajdonosa a munkaerőnek! Ez tehát egy tudatosan vállalt különbség Marx nézeteihez képest.

Marxtól eltérő módon értelmezem az értéktöbbletráta fogalmát is. Marx azt mondja, a munkás munkaidejének egy részében, az ún. szükséges munkaidőben megtermeli saját árujának ellenértékét, munkaidejének többi részében, az ún. többletmunkaidőben pedig értéktöbbletet termel a tőkés számára. A kettő hányadosát Marx a kizsákmányolás fokának, más szóval az értéktöbbletrátának nevezi. Nézetem szerint a többletmunkaidőben a munkás egyrészt nemcsak a tőkés, hanem a társadalom számára is termel értéktöbbletet. Másrészt olyan tőkét termel, amely társadalmilag hasznos tőke, és amely ahhoz szükséges, hogy maga a munkás újabb értéket tudjon termelni. Ugyanis az értéktermeléshez a tőke és a munka találkozására van szükség, méghozzá megfelelő arányban. Ezt a megfelelő arányt nevezem én a munka értéktermelő képességének és jelölöm m'/v'  képlettel. Harmadrészt pedig az értéktöbblet maga nem szükségszerűen képezi a tőketulajdonos tulajdonát. Kizsákmányolásról csak akkor beszélhetünk, ha az értéktöbblet a tőketulajdonos által kerül kisajátításra. Manapság egyre inkább terjed az a nézet, hogy az értéktöbblet állami központosítása is kizsákmányolást valósított meg az államszocializmusban. Erről természetesen lehet vitatkozni, de ez nem célja az írásomnak. Ha azonban a munkát végző személy egyben a tőketulajdonos is, akkor nincs okunk kizsákmányolásról beszélni, de az m' tartalmilag a tőke jövedelme ez esetben is.

A fenti gondolatmenet során azt szerettem volna érzékeltetni, hogy véleményem szerint a kizsákmányolás fokát nem m/v fejezi ki, hanem m/v eltérése a munka értéktermelő képességétől, azaz m'/v' értékétől. Nem mernék vállalkozni rá, hogy a profit és a munkabér, illetve az értéktöbbletráta és a munka értéktermelő képessége közötti összefüggést elemezzem, mert a munkabér a dolgozó érdekeltségét tükrözi és egy rosszul megvalósított anyagi érdekeltségi rendszer akár még a profit alakulására is negatív hatást fejthet ki. Ezzel arra utalok, hogy teljesen elhibázottnak tartom azt a szemléletet, amely a profitot egyoldalúan a munkabér rovására véli növelhetőnek. Ennek egy sajátos kifejeződését látjuk a bérrabszolgaságban.

A munka értéktermelő képessége egy adott kor adott fejlettségi szintjére jellemző. Elméleti absztrakció annak megfogalmazása is, ha létezik olyan munkabér, amely az adott kor, adott fejlettségi szintjén pontosan megfelel a munka értéktermelő képességének, akkor létezik olyan tőkemennyiség is, amely ennek az értéktermelő képességnek ugyancsak megfeleltethető. Ezt analóg módon c'-vel jelölve kifejezhetjük a tőkeösszetételnek egy olyan értékét, amely pontosan fedi a marxi meghatározását a tőke szerves összetételének: c'/v' A tőkének azt az értékösszetételét, amelyet a technikai/technológiai összetétel határoz meg, Marx szerves összetételnek nevezi. Ehhez én csupán annyit tettem hozzá, hogy a szerves összetételű tőke az, amely a munka értéktermelő képességének felel meg. Enélkül a tőke nélkül a munka nem tudná kifejteni értéktermelő képességét.

Ebben az egyensúlyi állapotban úgy fogalmaznék, hogy nincs kizsákmányolás a jövedelmek elosztását illetően. De sietek kijelenteni azt is, hogy a tőkeviszonyok semmiféle garanciát nem nyújtanak arra nézve, hogy a jövedelemelosztás a társadalom, a közjó számára optimálisan valósul meg. Önmagában a demokratikus viszonyok nem jelentenek biztosítékot erre nézve, mert hiányzik hozzá magának a tőketulajdonnak a demokratikus elosztása és ellenőrzése. A tőketulajdon ugyanis hatalmi tényező.

Ha ki is jelentettük, hogy elméletileg létezhet kizsákmányolásmentes jövedelemelosztás a munka és a tőke között, de nagyon jól tudjuk, hogy fönnáll az érdek az elosztási viszonyok megváltoztatására és az erőviszonyok a munka és a tőke között nem azonosak. A profitráta a tőketulajdonos számára ugyanis annál nagyobb, minél kisebb a munkabér. Ad abszurdum akkor, ha v=0. Ekkor a profitráta matematikailag egyenlő a tőkemegtérülési mutatóval:

m/(c+v) = m/c

Itt már tudatosan nem a tőke szerves összetételének megfelelő felső indexes jelöléseket használok, mert egyértelmű, hogy  jövedelemelosztás erőszakosan el lett térítve az egyensúlyitól. Elméletileg kijelenthetjük, hogy a kapitalizmusban a tőkeviszonyok automatikusan törekednek az egyensúlyi eltolódásra a  tőkejövedelmek javára, azaz a kapitalizmus jellegénél fogva kizsákmányoló.

A fenntartható fejlődés

Marx nézetei szerint a kapitalizmusra a tőke növekvő szerves összetétele melletti tőkefelhalmozás a jellemző, amely az újratermelés belső arányainak folyamatos átrendeződését jelenti, azaz a c/v értéke egyre nő. A munka termelékenységének növekedése a tőkés termelési mód bázisán nem jelent mást, mint azt, hogy az eleven munka egyre nagyobb holt munka tömeget hoz mozgásba. A technikai haladás az alkalmazott állótőke növekedésében testesül meg, a tőke munkát szorít ki, vagyis, hogy a technikai haladás munkamegtakarító jellegű. Marx ennek ellenére úgy gondolta, hogy az össztőke növekvő haladványban történő felhalmozása egyre nagyobb foglalkoztatást tesz lehetővé. A technikai haladás munkamegtakarító jellege miatt a foglalkoztatásnak akárcsak a szinten tartásához is egyre nagyobb gazdasági növekedés szükséges. Marx ezt a tőkefelhalmozás abszolút, általános törvényének nevezi, míg a szakirodalomban mint az abszolút elnyomorodás törvénye szerepel. Marx szerint a tőkeelemek egyenlőtlen növekedése nem vezet egyensúlytalansághoz, tehát elégtelen kereslethez, mint például Keynesnél.

Ez a vita szakmai körökben a marxisták táborát is megosztotta. Azt hiszem, ma már beláthatjuk, hogy ebben a kérdésben Marxnak nem volt igaza. A kapitalista termelési módnak ugyanis a népesség egyre kisebb részére van szüksége és a pauperizmus egyre nagyobb tömegeket érint. Vagylagosan azt mondhatjuk, hogy Marx szerint már régen el kellett volna jutnunk a kommunizmushoz.

Számunkra az elmondottakból egy lényeges következtetés származik, hogy modelljeinket vizsgálni kell a fenntartható fejlődés szemszögéből!

Az önkorlátozó társadalom modellje

Az önkorlátozó piacgazdaság modelljét korábban már megfogalmaztam. Piacgazdasági viszonyok között a munka- és a tőkejövedelmek között egy olyan természetes egyensúlyi helyzetet kell megvalósítani, amikor a béralku nem kényszer hatására jön létre, és amely biztosítja a szabad átjárást a munkásosztály és a tőkésosztály között mindkét irányba! Más szavakkal kifejezve, amely biztosítja a jövedelmek szabad átcsoportosítását a tőkejövedelmek és a munkabérek között. Ekkor és csak ekkor mondhatnánk el, hogy a termelőeszközök magántulajdonán alapuló piacgazdaságban nincs kizsákmányolás. A modell azért volna önkorlátozó, mert magát az egyensúlyi helyzetet a piaci mechanizmus (a láthatatlan kéz) biztosítaná.

Az [origó] fórumon a kérdés eredetileg úgy fogalmazódott meg, hogy milyen legyen a munka- és a tőkejövedelmek aránya, amely biztosítja a kizsákmányolásmentes állapotot. Erre a válaszom az volt, hogy kizárólag a béralku függvényének tekinteni ezt a dolgot nem lehetséges. A bérmunkás viszony ugyanis eleve feltételezi, hogy a bérmunkás termelőeszközök tulajdonjogával nem rendelkezik, azaz kiszolgáltatott a munkaadónak. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben pedig nincs többé olyan béralku, amely nem erőfölényes helyzetben jönne létre.

Nos, a peremfeltételek megfogalmazásánál eleve feltételeztük, hogy a tőke és a munkabér aránya megfelel a termelés tőkeszükséglete szerinti arányoknak, azaz a c/v a tőke szerves összetétele. Még akkor is, ha a példa alapján torznak tűnik. Ez a kiindulási adatok hibája, nem a következtetésé.

A következtetést levonhatjuk, ami nem igazságos, az a profit elosztása. A profit ugyanis a munkából származik, a munkás munkája nélkül a profit pontosan 0 volna. Ugyanígy fordítva is igaz, hogy a tőkés tőkéje nélkül a munkás bére is 0 volna. A munkás átengedi a profit egy részét a tőkésnek, hogy annak befektetése megtérüljön és haszna legyen. De mennyit engedjen át és mennyit tartson meg magának? Mert a munkaerőnek is biztosítani kell az érdekeltséget a bővített újratermelésben, nem csak a tőkének! Erre egyféle lehetőségként kínálkozik a termelési tényezők közti arány a termelésben. Ha a termelés éves tőke- és munkaerő szükséglete 3000 + 1800 = 4800 ezer Ft volt, akkor tételezzük fel, hogy az 1800 ezer Ft profit 1800/4800= 0,375 része a munka hozadéka, a 3000/4800 = 0,625 része pedig a tőke hozadéka. Ennek megfelelően a véleményem szerint a cég tulajdonában a tőketulajdonos át kellene, hogy adjon 37,5% tulajdonrészt a dolgozónak, őt pedig 67.5% tulajdonrész illetné meg. Vizsgáljunk meg tehát egy ilyen hipotetikus esetet a tulajdonmegosztásról!

Marx terminológiájában kifejezve ez a tulajdonjog megosztását jelenti a tőkeösszetétel alapján, vagyis a tőkés tulajdonrésze c/(c+v), a munkás tulajdonrésze pedig v/(c+v).

Ezek szerint az 1800 ezer Ft profitból a dolgozó részesedése 675 ezer Ft volna az év végén, a tőketulajdonos profitrésze pedig 1125 ezer Ft. Ez együttesen továbbra is 1800 ezer Ft, a bővített újratermelés feltételei változatlan módon fennállnak (ha nem veszik ki osztalékként), csak éppen a tulajdonosi jogok 37,5%-ban a munkást illetik meg. Így lehetősége van a saját jövőjébe beleszólnia és a saját jövőjét magának alakítania. Ha például a tőkéstárs mellett nem találja meg a számítását, akkor meg is szüntethetik az üzlettársi kapcsolatot és a munkás saját vállalkozásba kezdhet. Ezt jelenti a munkás munkaerejének bővített újratermelése - szerintem! És ez jelenti a szabad átjárást a két osztály között. A tőkejövedelmekből a munkajövedelmekbe való szabad átjárás pedig azt jelenti, ha a dolgozónak nem elég a munkabér a megélhetésre, akkor az osztalékát sem fogja visszafektetni a termelőfolyamatba. Illetve gazdasági hatalma is van, amelyet felhasználhat a bérkövetelései érvényre juttatására.

Néhány szót arról, hogyan áll összhangban Marx elméleteivel a modell. A modell kizárólag a tulajdonjog megosztásában különbözik Marx elméletétől. A munkás tulajdonrésze ugyanúgy tőkeként funkcionál, mintha a tulajdonjog nem volna megosztva. Ez azt jelenti, hogy Marx képletei változatlanul érvényesek és alkalmazhatók.

Ez a modell azonban cáfolja Marx feltételezését, hogy a fejlődés és az egyensúly csökkenő munkabérek mellett is fenntartható. Elég ehhez egy pillantást vetni tulajdonjog megosztási arányokra. A tőkés tulajdonrésze c/(c+v), a munkás tulajdonrésze pedig v/(c+v). Ahogy a v tart 0-hoz, úgy a tőkés tulajdonrésze tart 1-hez. Ha változik a tőkeösszetétel, márpedig ez folyamatos tendencia Marx kora óta, hogy a technikai fejlődés a tőke növekvő szerves összetételével jár, és a tőke részesedése jobban nő, mint a munka részesedése, akkor csökken a munkás résztulajdonának értékaránya az értéktöbblet felosztásában. Ebből az következik, hogy a fejlődés csak akkor volna fenntartható a modell szerint, ha a tőkeösszetétel állandó érték marad. Vagyis a fogyasztás és felhalmozás arányának egy társadalmon belül trendjében állandónak kell lennie! A mai kor válsága nem más, mint a fizetőképes kereslet hiánya.

Az önkorlátozó társadalom modellje csak akkor fenntartható, ha képes a tőkeviszonyokat átalakítani. Csökkenő bérek mellett a tulajdonviszonyoknak a feltételezésünkkel ellentétben szinte fordítottan kellene arányosnak lennie a bérekkel! Akkor volna a fejlődés fenntartható. Ugyanis ha a bérek 0-hoz közelítenek, akkor megélhetést csak az osztalékjövedelmek biztosíthatnak. Ez a kijelentésünk pedig egybevág Marx következtetésével: a kapitalizmusnak szükségszerűen meg kell szűnnie.

Vajon lehetséges-e egy olyan fejlődési modellt megkonstruálni, amely önmagában biztosíthatja a békés átalakulást egy olyan társadalomba, amelyben a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapul?

Számtanpéldák a hitel hatásának vizsgálatára

Összefoglaló jelleggel kezdem és néhány összehasonlító számítást mutatok be annak érdekében, hogy átfogó képet tudjak adni és választási lehetőséget, illetve a következtetések levonásának lehetőségét kínáljam. A kiindulási példa ugyanaz a cég, amit a beírásom legelején felvázoltam a 3 millió Ft tőkebefektetéssel és egyetlen egy munkát végző személlyel. Ez volt az alapeset, a kiindulási példa, amikor a termelés összes tőkeszükségletét a vállalkozó törzstőke betétje teljes egészében fedezte. Csak emlékeztetőül idézem fel, hogy a tőkemegtérülési mutató m/c=  0,6.

Ebben az esetben a profit a filozófiai tartalma szerint nem a munkából képződik, hanem a tőke hozadéka, azaz pénz fial pénzt. A munkás a munkabérrel ki van fizetve, a munkája pont annyit ér, amennyit kap érte.

A továbbiakban vizsgáljuk meg azt az esetet, hogy mi történik akkor, ha a vállalkozó törzstőke betétje nem fedezi a termelés összes tőkeszükségletét! Ennek a problémának is kétfelé megoldása van: az egyik, amikor a vállalkozó vesz fel hitelt, a másik pedig, amikor a munkavállaló. Ennek megfelelően ez a tőkerész a hitel visszatörlesztése után vagy a vállalkozó tulajdonává válik, vagy a munkavállaló résztulajdona lesz.

A tőketulajdonos vesz fel hitelt:

A tulajdonosnak a befektetett tőkéje csak 2 millió Ft, a cég 1 millió Ft hitelt vesz igénybe 1 éves lejáratra mondjuk 10% kamatra január 1-én. Azonnal megveszi belőle a kívánt állóeszközt január 1-én és üzembe is helyezi. December 31-én a hitelt és a kamatait kifizeti. Minden más változatlan, a dolgozó részesedéssel nem rendelkezik.

A tőketulajdonos első éves profitja csökken 100 e Ft kamattal és 1 millió Ft hiteltörlesztés összegével, azaz a megmaradó profit 1800-1000-100 = 700 e Ft. Minden következő évben a profit 1800.

Felhívom a figyelmet, hogy a tőketulajdonos az igénybe vett hitel hasznát úgy szedi, mintha a saját tőkebefektetése lett volna, holott a hiteltörlesztést és a kamatokat a munkás termelte ki. A tőkemegtérülési mutató az összes tőkére m/c=1800/3000=0,6, de ha csak az eredeti tőkebefektetésre nézzük, akkor m/c=1800/2000=0,9. Itt a magyarázat, miért éri meg hitelből beruházni.

Ez az alapeset közgazdasági tartalma szerint annak felel meg, mintha a tőketulajdonos saját törzstőke betétje származna hitelből, azaz a hitelt a tőketulajdonos vette volna fel, nem a cég. Ez esetben a tőketulajdonos a saját osztalékából kellene, hogy fizesse a hiteltörlesztést és a kamatokat is, a céget pedig semmilyen felelősség a hiteltartozásért nem terhelné. Ha jól belegondolunk, így működött annak idején a kisiparos. Azonban ma egy Kft. is így működik, és nem szúr szemet senkinek a dolog, holott a Kft. tulajdonosa nem az osztalékából fizeti a hiteltörlesztést.

Filozófiai tartalma továbbra is a pénz fial pénzt. A munkás a munkabérrel ki van fizetve. A munkája pont annyit ér, amennyit kap érte.

A munkavállaló hitelfelvétele: 

Nem a tőketulajdonos veszi fel a hitelt, hanem a munkavállaló (a dolgozó kollektíva) és nem a tőketulajdonos fizeti vissza azt vissza, hanem a munkavállaló (a dolgozó kollektíva). Ezt az esetet tekintem érvényesnek arra a szituációra, amikor a vállalat, mint jogi személy a hitelfelvevő és nem a tőketulajdonos, mint magánszemély. A tőketulajdonos elismeri, hogy az 1 millió hitelt a munka hozadékából fizette vissza a vállalat (a dolgozó kollektíva), ennek megfelelően a hitel visszafizetése után a hitelből megvalósult beruházás résztulajdonosa a dolgozó kollektíva. A példa minden más vonatkozásban az alapesetnek felel meg.

A megoldás: a tőketulajdonost csak 2 millió törzstőke után illeti meg tulajdonjog, az 1 millió visszafizetett hitel törzstőke emelés révén a dolgozót illeti. Azaz a tulajdoni arányok 2/3 : 1/3 (tőkés : munkás). Az első év eredménye:

c+v+m = (törzstőke + hitel) + munkabér + [értéktöbblet – (kamat + hiteltörlesztés)] =

= (2000 + 1000) + 1800 + [1800 - (100 + 1000)] = 3000 + 1800 + 700 = 5500

Az első évben a felosztható nyereség 700 e Ft = 466,7 eFt + 233,3 eFt arányban oszlik meg. A következő évtől 1800 eFt = 1200 eFt + 600 eFt.

c+v+m = (2000 + 1000) + 1800 + (1200 + 600) = 6600

Megbukott a filozófia, hogy pénz fial pénzt. Viszont ez nem csak a hiteltörlesztésre kellene, hogy igaz legyen. Ha nincs hitel, akkor a profit miből van? Ismét szeretném kihangsúlyozni, hogy mindezeket a különbségeket a profitráta elfedi.

Az eszmefuttatásban már az eddigiekből is világosan látszik, hogy egy ágazat tőkeszükségletének megfelelő egyensúlyi állapot jövedelemelosztása a munka és a tőke jövedelmeként egy teljesen fiktív dolog. Azt értünk bele, amit akarunk. Hiszen amíg a c értéke viszonylag objektíven meghatározható, addig a v munkabérek Önkényesek. Rámondhatjuk, hogy a béreket a piac határozza meg, az annyi, amennyit a piac a termék árában megfizet. De látjuk, hogy ez nem így van, mert a munkát megillető jövedelemrészből fizeti a vállalat a kamatot és a hiteltörlesztést is. Valójában a munkabér nem két egyenjogú fél szabad megállapodása. A gyakorlatban a munkaadó saját szándéka szerint tetszőlegesen csoportosíthat át bérjövedelmeket tőkejövedelemmé. Ezt nevezzük kizsákmányolásnak.

A dolgozó szaktudása (munkavégző képessége), mint tőkeapport

A hitelt felvevő fél bármelyik lehet, nemcsak a tőketulajdonos, hanem a dolgozói kollektíva is. Azért venné fel a hitelt, mert vállalkozóvá szeretne válni. És miért ne tételezhetnénk fel, hogy a tőkéstárs a társulás kölcsönösen előnyös feltételeit szeretné megvalósítani és ebben a segítségére van a társának, aki személyes munkavégzést vállalt a cégben. A tőkéstárs belátja azt, hogy nem boldogul a munkavállaló aktív közreműködése nélkül és szeretne számára jól működő érdekeltségi rendszert kialakítani. Együttműködő partnerének tekinti a munkavállalót és lemond a nyerészkedés lehetőségéről. Megérti továbbá, hogy ez a fenntartható fejlődés feltétele.

A tőkéstárs hajlandó elfogadni a személyes közreműködést vállaló társának az 1 millió Ft tőkebetétjét, amelynek befizetésére azonban 1 év haladékban állapodnak meg. Mivel a csóró munkavállalónak a bank nem ad hitelt, ezért az 1 millió Ft hiányzó tőkét a cég veszi fel a banknál. A személyes közreműködést vállaló fél pedig kötelezettséget vállal arra, hogy az első éves osztalékából fizeti ki a hitelt és a kamatait. A cégben tehát a tulajdonjogi arány 2/3 : 1/3 a tőkéstárs javára. Ez esetben az első éves osztalék a következőképpen alakulna: 1800 e Ft = 1200 + 600 (tőkéstárs + melós). Látszik, hogy nem elég az osztalék a vállalás teljesítésére.

Hogyan tudja a személyes közreműködést vállaló fél (a melós) teljesíteni a vállalását? Erre mutatom be a következő hipotetikus esetet. Látni fogjuk, hogy a benne megfogalmazott dolgok mennyire jellemzőek a mai világra. Már eleve a neve is az. A mai magyar vállalkozó önkizsákmányoló. Csak sajnos a dolgozó kollektíva ezidáig kimaradt belőle. Pedig az 1 fő melós helyébe 10, 100, 1000 vagy tetszőleges számú kollektíva is behelyettesíthető és a 3 millió törzstőke helyébe is bármekkora tőkeösszeg beírható, a számítás menete ugyanaz. És vizsgálható a dolog különböző tőkemegtérülési mutatókkal is. Ez a hipotetikus eset, amit itt bemutatok, amit nevezhetünk az önkizsákmányoló vállalkozó és a jóindulatú tőkéstárs esetének.

A melós kiszámolja, ha havi szinten 50 e Ft bérrel kevesebbet fizet magának, akkor éves szinten 600 e Ft-ot megtakarít. A tőkéstárs pedig jóindulatúan hagyja a kollégáját a saját belátása szerint dolgozni. Elfogadja, hogy ez az összeg a melós saját megtakarítása.

Az első év végén a profit és annak felosztása tehát így néz ki:

1800 e Ft + 600 e Ft = eredeti profit + megspórolt bér = 1200 (a tőkéstársé) + (600 + 600) (a melósé). Vagyis a melós képes a vállalást teljesíteni, az osztalékából kifizetni az 1 millió hiteltörlesztést és annak 100 e Ft kamatát. Még marad is neki 100 e Ft osztalék a saját zsebpénzére.

Könnyen belátható, ezért itt nem fogom levezetni, hogy a következő két évben a tőkéstárs tőkerészét is képes megváltani. A melós tehát eléri a célját, hogy 3 év alatt 100% tulajdonjogot szerez egy tehermentes vállalkozásban. A továbbiakban pedig saját hatáskörén belül eldöntheti, hogy mennyi munkabért fizet saját magának, illetve a jövedelme mekkora részét veszi fel osztalék formájában. Ez egy működőképes modell!

Ki volna az a bizonyos "jóindulatú tőkéstárs"?

Hát egyrészt olyan tőketulajdonosok, akik önmaguk semmilyen termelő tevékenységhez nem értenek, de a pénzhez nagyon. Ilyen emberek szép számmal foglalkozhatnak új vállalkozások beindításának menedzselésével szigorúan üzleti alapon. Hiszen a felhozott példájában is olyan tevékenységről van szó, ahol az éves tőkemegtérülés 60%. Ez jó biznisz. S ahogyan térül vissza a tőkéstárs befektetett tőkéje, úgy tudja azokat hasonlóan jó megtérülésű új vállalkozásokba fektetni. Feltétlenül említésre méltó, hogy a fejlett ipari országokban induló vállalkozások üzleti alapon való szponzorálása ma is létezik. Ez egy önálló üzletág. Személyes ismerősöm magánvállalkozásban működtet ilyen konstrukcióban bölcsődét (itt creche a neve), amelyhez egy tőkéstárs biztosította a teljes tőkeszükségletet, és amely – ha jól végzi a dolgát – pár év után a munkát végző vállalkozó kizárólagos tulajdonába kerül át. Tehát ez sem ismeretlen dolog a kapitalista világban, csak Magyarországon nem közismert.

Másrészt pedig lehet maga az állam szintén szigorúan üzleti alapon. Az államnak érdeke, hogy jól működő vállalkozói struktúrát alakítson ki. Ráadásul ez biznisz lett volna az államnak is, miért engedné át másnak. Józan fejjel belátható, hogy '89-ben ez lehetett volna a privatizáció gyakorlati útja-módja az állami (társadalmi) vagyon elherdálása, élkótyavetyélése, szétosztogatása helyett. Pár év alatt több befolyt volna, mint ami ténylegesen befolyt a rablóprivatizáció során. Hogy miért mégis nem így történt? Valószínűleg fontosabbnak tűnt a hatalmon lévő pártoknak a kliensépítés és a magánérdek sem kizárt...

Hogy miért tőkéstársként? Azért, mert a tőkéstárs rendelkezik a legnagyobb betekintési és ellenőrzési jogkörrel. Sokkal nagyobb a rálátása az üzletmenetre, mint például egy bank esetében. Következésképpen ebben a megoldásban van a legnagyobb üzleti biztonság. Ha valami rendellenességet tapasztal, azonnal megállíthatja a dolgokat és végső soron akár Társasági Szerződést is bonthat.

Ha ez a modell '89-ben megvalósul, ma 4 millió tőkéstárs dolgozna a munkahelyeken. De ez a modell ma is megvalósítható. Ez esetben önkizsákmányoló vállalkozóként néznénk szembe a mai kor válságaival. Azt hiszem, hogy ez teljesen más helyzetet jelentene, mint bérrabszolgaként szembenézni a jövővel...

A kérdés, amelyet magunknak föltettünk, vajon lehetséges-e egy olyan fejlődési modellt megkonstruálni, amely önmagában biztosíthatja a békés átalakulást egy olyan társadalomba, amelyben a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapul, megválaszolható. Igen, lehetséges ilyen modellt az életben létrehozni. A gazdasági és pénzügyi feltételei is adottak. Nem kell hozzá más, csak jóindulat és akarás. Ami persze egy paradigmaváltáson alapul.