Milyen szerencse, hogy többen vagyunk és ebben a bonyolult világban egymás figyelmét felhívjuk fontos olvasnivalókra. Köszönetemet szeretném kifejezni „lord” bloggernek azért, hogy a „Marx ma” konferencia kapcsán a LE MONDE diplomatique magyar kiadására felhívta a figyelmemet, amelyben aztán felfedeztem Anselm Jappe megemlékező cikkét Robert Kurzról.

Megemlítem, hogy Jappe cikke eredetiben a Red News honlapon jelent meg. Itt több cikket is lehet találni Robert Kurz írásaiból. What a pity, hogy fontos írások ilyen eldugott helyeken jelenhetnek csak meg! De végre láthatjuk, hogy IGENIS LÉTEZIK MÉG MARXIZMUS! És ahogyan számítottam rá, a modern marxizmus igencsak kritikus nemcsak a kapitalizmussal, de magukkal a marxista dogmákkal szemben is. Így hát a lehetőség adott, vágjunk bele ennek tanulmányozásába!

Egy technikai megjegyzést kell tennem! Írásom meglehetősen terjedelmes, hiszen maga a téma is az, ezért rövid fejezetekre taglalom. Ha az olvasó elfárad, nyugodtan megpihenhet, majd később újra fojtatja. A hozzászólásokat is meg lehet részletekben fogalmazni.

Technikai okokból – hogy írásom terjedelmét csökkentsem, ugyanakkor a blogbejegyzés érthetőségét elősegítsem – Függelék – „Fogalmak értelmezése a marxista terminológiában” címmel önálló írásban foglaltam össze mindazt, amit jelen blogbejegyzésemmel kapcsolatban feltétlenül szükségesnek tartottam. Ezt a megoldást Kis Jánostól lestem el... Az írásomat pedig terjedelmi okokból több részre bontom. 

Robert Kurz

Jelen blogbejegyzésemben Robert Kurz „értékkritikai” (Wertkritik) iskolájának nézeteivel szeretnék foglalkozni. Bevallom, hogy mindössze néhány cikkét sikerült elolvasnom, amelyekhez a Red News honlapon hozzá lehet férni, de nem olvastam egyetlen könyvét sem, így Kurz nézeteit összefoglaló szinten gyakorlatilag csak Anselm Jappe megemlékező cikkéből ismerhetem. A megfogalmazott bírálat részemről nem ellenvélemény, hanem sokkal inkább az együttgondolkodás szándékát tükrözi. Fogalmazhatok úgy is, hogy a saját magányos gondolataimat próbálom szinkronba hozni Robert Kurz életművével.

A csökkenő értéktermelés és a kapitalizmus történelmi határai

Az általános értékválsággal küzdő világunkban nagyon találónak tartom a „Wertkritik” megnevezést, amely az irányzat önazonosságát törekszik kifejezni. Találó a mondat is, hogy nem termelünk többé elég „értéket”. Ez mintha már a GDP-statisztikákban is tükröződne. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a globális és általános „értékválság” nem csak az anyagi javak termelésére vonatkozik, hanem a szellemi értékek válságát is jelenti. A kapcsolat azonban egyértelmű, hiszen a jelen kor gazdasági világválságában a tőkés termelési mód egész gondolatrendszere és filozófiája kérdőjeleződik meg. Immár nem egyszerűen a nyugati világ, a zsidó-keresztény kultúrkör csődjéről van szó, hiszen ugyanezek a jelenségek tapasztalhatók Kínában is, illetve mindenütt, ahol a tőke a nyugati modell szerint működik.

Az „értékkritikai iskola” legfőbb állítását ismertetve idézem Jappe szavait: „A kapitalizmus a kezdeteitől együtt él ezzel az ellentmondásával: a verseny minden egyes tőkést arra ösztönöz, hogy az emberi munkát gépekkel helyettesítse, mely azonnali előnyöket biztosít számára a piacon .... De ezáltal az érték összmennyisége csökken, míg a technológiai fejlesztésekre fordított kiadások – melyek nem hoznak létre értéket – nőnek. [Itt emberi fogyasztásra szánt értékről van szó. - aLEx] Ennek következtében az értéktermelés minden pillanatban önmaga megfojtásával ... fenyeget, hogy megtérülés hiányában egyszerűen nem működik többé. (...) Már hosszú ideje az árutermelés ... expanziója tette csak lehetővé az egyes árukban benne rejlő érték csökkenésének kompenzálását.”

Valóban tény és ezt 2008 óta az átlagember is egyre jobban látja, hogy a munkaképes korú népesség egyre kisebb részének aktív közreműködésére van szükség a társadalmi termelési folyamatban. Ez az, ami mélységes aggodalommal tölt el bennünket és nem látjuk a jövőt. Ennek ellenére mégsem olyan könnyű bizonyítani, hogy maga az értéktermelés van válságban és az előállított érték összmennyisége mutat csökkenő tendenciát. Ez legfeljebb a marxista gondolkodók számára egyértelmű. A mai korban ebben fejeződik ki a marxizmus gondolati fölénye. Aki viszont a marxi munkaérték-elméletet élből tagadja, nem képes ilyen szintű gondolati absztrakcióra. Hogyan volna tehát a világ képes megérteni azt az állítást, hogy a kapitalizmus elérte történelmi határait? Ennek bizonyításához magát a marxizmust kell rehabilitálni és az őt megillető helyre helyezni mint eszmerendszert és politikai gazdaságtant! Jelen írásomban valójában nem is annyira Kurz nézeteivel polemizálok, hanem Kurz ürügyén a marxizmus renoméjának és hitelességének helyreállításáért küzdök.

Az „érték összmennyisége” a marxista terminológiában

Nagyon lényegesnek tartom Kurz szemléletében az „érték összmennyiségének” fogalmát, mert amíg az egyes konkrét termék értékéről csak elvontan tudunk beszélni, hiszen a piac határozza azt meg, addig az „összmennyiség” egy kristálytiszta kategória, mely nemcsak elméletileg határozható meg, de statisztikailag is kimutatható. Azaz könnyű belátni Kurz igazságát. Ez pedig nem más, mint a nemzeti jövedelem (más terminológiával a GDP), amelyet mindenhol évente statisztikailag kimutatnak. Azaz létező fogalomról van szó. Az se zavarjon senkit, hogy „nemzeti” jövedelemről beszélek, hisz azonos módszerrel a globális jövedelem (GDP) is értelmezhető.

Mellesleg szólva tapasztalhatjuk, hogy megjelent az igény egyfajta alternatív GDP kimutatására, mert a hagyományos GDP nem mutat kívánatos növekedést. Állítólag nem fejezi ki elég jól az állampolgári elégedettséget, a jólét szintjét és az ökológiai környezet állapotát. Megjelent tehát az igény a GDP kozmetikázására. Önmagában ez is sokat mond.

A marxista terminológiában az egyes áru értéke a c + v + m fogalmával írható le, ebből származtatjuk egyes konkrét termékek árát. De mégis az mennyi? Nem tudjuk megmondani, hogy mennyi a létrehozott értéktöbblet és nem tudjuk kitenni az egyenlőségjelet. Az egyes termék ára ugyanis a piacon realizálódik és abból visszaszámolva kapjuk az értéktöbblet, azaz a profit összegét. Éppen azért támadható a marxi munkaérték-elmélet, mert az egyes termék árát nem képes megmagyarázni.

Ha azonban egy nemzetgazdaság éves nemzeti jövedelmét írjuk le, akkor igen egyszerű képlethez jutunk, mely ráadásul használható is. A nemzeti jövedelem nem egyéb, mint a termelési vertikumban az egyes termelőegységek által előállított hozzáadott érték, azaz a bér és a profit összege. Ezeket nemzetgazdasági méretekben összesítve kapjuk, hogy

∑(v + m) = ∑v + ∑m = Y          (1)

ahol v – munkabér, m – értéktöbblet, Y – nemzeti jövedelem.

A képlet pontosan azt fejezi ki, hogy a nemzeti jövedelem a fogyasztásból és a felhalmozásból áll. Ténylegesen a hozzáadott érték összmennyiségét kaptuk meg, ami tehát egyáltalán nem fikció. Azonnal felmerül a kérdés, hogyan hat erre az összmennyiségre, ha a kifizetett munkabérek összege csökken? Vagy elméletileg akár meg is szűnhet, azaz nulla összegűvé is válhat. Hogyan fog új érték létrejönni emberi közreműködés nélkül? És miből fog megélni a társadalmi termelés szempontjából fölöslegessé vált népesség? Erre ma még hiányzik az elméleti válasz. Segélyekből? Valamiféle feltételhez nem kötött (garantált) alapjövedelemből?

Ezen a ponton egyenlőre még csak annyit tudunk mondani, a képletből nem derül ki, hogy történelmi trendjében törvényszerűen csökken-e a nemzeti jövedelemként értelmezett „érték összmennyisége”, avagy csak átmeneti konjunkturális visszaesés tapasztalható. Vajon csak mi marxisták vagyunk az „apokalipszis prófétái” vagy mások számára érthető módon bizonyítani is tudjuk igazunkat?

Bizonyítás nélkül egyszerű dolog vitába szállni Kurz nézeteivel, elég hozzá a puszta ellenérzés. Hiszen elméletileg a profit is része az értéknek. Én magam is vitába szállnék Kurz azon állításával, hogy „a technológiai fejlesztésekre fordított kiadások ... nem hoznak létre értéket”. A műszaki fejlődés önmagában is érték! Hogy a felmerült kérdésekre választ tudjunk adni, mélyebben bele kell mennünk a marxista politikai gazdaságtanba és bizonyítani kell állításainkat! Bizonyítás hiányában senki nem győz meg senkit, csak megérzéseket vagdosunk egymás fejéhez, ami sehova nem vezet.

Az „érték összmennyisége” mint nemzeti jövedelem elemzése

Az (1) egyenletet osszuk el v munkabér társadalmi összesített értékével, akkor azt kapjuk, hogy a nemzeti jövedelem a munka társadalmilag átlagos értéktermelő képességétől függ. Itt már el is hagyhatjuk a summa jelet, mert összesítésből kapott átlagot fejez ki. A képletben az értéktöbblet a tőkéhez csupán az állóeszközök fejlettségén (színvonalán) keresztül kapcsolódik. A tőke maga nincs benne a képletben. A tőke a jövedelemtermelésnek csak eszköze, de nem forrása a jövedelemnek! Az előállított új érték az emberi munka terméke, ennél világosabban bizonyítani nem is lehet. Ha valaki ezt kétségbe vonná,- akkor gondoljon arra, a polgári gazdaságtan a GDP kiszámítás metodikájában elismeri ezt!

A nemzeti jövedelem úgy áll elő, hogy minden egyes dolgozó ember – azon kívül, hogy megtermelte a saját megélhetésének szükséges fedezetét, ezt tükrözi az „1” – hozzátette a saját hozzájárulását, a társadalmilag átlagosnak tekinthető értéktermelő képességét a társadalmi összes eredményhez – abból a célból, hogy a társadalom bővülni tudjon. Tehát nem csak a bővített újratermelés nyer itt értelmet, hanem a növekvő népesség mindennemű bővülő szociális igénye is.

1 + ∑m / ∑v = 1 + m/v = 1 + p” = Y/∑v          (2)

ahol p” = m/v – a marxi értéktöbbletráta képlete.

Matematikailag a képlet nem értelmezhető, ha a társadalmi szinten összesített munkajövedelem nulla. Ezért rögtön ki kell jelentsük, hogy mindenféle transzfer jövedelmet (segélyeket, nyugdíjakat, pótlékokat vagy akár egy esetleges feltételhez nem kötött alapjövedelmet is beleértve) összesíteni kell a bérekkel együtt!

A mikroökonómiai profit növelhető ugyan direkt módon úgy, hogy csökkentjük a munkabéreket. Pontosan annyival fog nőni a profit, amennyivel a munkabérek csökkennek. De változott ezzel a nemzeti jövedelem? Nőtt? Nonszensz azt képzelni, hogy kevesebb bérért valaki több profitot fog termelni. Hova lesz a lelkesedés, az alkotó módon való közreműködés? És mi történik közben a kereslet-kínálat egyensúlyával?

Világosan látni kell, hogy nonszensz azt képzelni, nemzeti jövedelmet termelhetünk úgy, hogy azt a dolgozó ember nem képes elfogyasztani, mert a jövedelme nem biztosít az általa előállított fizikai termékmennyiségre fizetőképes keresletet. A kereslet-kínálat egyensúlyának feltétele párhuzamosan fennáll. Sem a bankárok, sem a reálszféra tőketulajdonosai nem képesek ugyanis elfogyasztani azt a mennyiségű vajat, tejet, és húst, amit a dolgozó ember szükségletére termelnének. A munkanélküli segély pedig a napi hajában főtt krumplira vagy tésztára sem futja.

Elméletileg ugyan elképzelhető, hogy egy nemzetgazdaság az összes termékét külföldön értékesíti és így a belföldi fizetőképes kereslet nem gátja a profit értékesülésének (és ezáltal a nemzeti jövedelem növekedésének), de ugye mondanom sem kell, hogy ez már egyértelműen rabszolgasors volna.

Azt tapasztaljuk, hogy az üzemek csökkentett kapacitásban termelnek, miközben tömegek éheznek. Azaz nem termelünk annyit, amennyit a szükségleteink megkívánnának. Abszolút értelemben igaz, hogy nem termelünk többé elég „értéket”. Vagyis Magyarország vonatkozásában bizonyítottnak tekinthető az, amit Kurz állít. De vajon igaz ez általában más országokra, a fejlett ipari társadalmakra is? Következik ebből, hogy a kapitalizmus elérte a fejlődési határait?

A kizsákmányolás foka Magyarországon az EU viszonylatában

Jó ez a sok képlet valamire vagy csak értelmetlen okoskodás az egész? Az egész írásom célja annak bizonyítása, hogy ez nem puszta okoskodás és a marxizmus kiaknázatlan tartalékai nagyok. Álljon itt egy egyszerű példa, hogy mi mindenre lehet használn a képleteket! Gazdag László 2010 évi adatai szerint amíg az egy főre jutó GDP az EU-27 átlag 62%-a, addig a reálbérszínvonal az EU-27 átlag 22%-a. Az adatokat a (2) képletbe helyettesítve a következő eredményt kapjuk. Felírhatjuk tehát a következő matematikai egyenletet:

1 + p”_Hu = 0.62Y_Eu / 0,22 v_Eu = 2,82 Y_Eu / ∑v_EU = 1 + 1,82 p”_Eu

P”_Hu = 1,82 p”_Eu

Azaz ha az európai átlagos értéktöbbletrátát egységnyinek tételezzük fel, akkor az átlagos magyar értéktöbblet ráta közel duplája az európai átlagnak, egészen pontosan 82 százalékkal magasabb. Ezt joggal nevezhetjük a kizsákmányolás fokának (Marx így is nevezte az m/v hányadost) – még akkor is, ha nem tudhatjuk, létezik-e és mekkora a kizsákmányolás az Európai Unióban. Ugyanaz a globális kapitalizmus ugyanazzal a technológiával közel kétszer akkora bérarányos nemzeti jövedelmet realizál. Hogy ez miért csak 62%? Csak rá kell nézni a 22% bérre! Hiszen a 22%-os bér jelenti Magyarországon a fizetőképes vásárlóerőt! Okkal tételezem fel, hogy a magyar reálgazdaság nem képes annyi „értéket” értékesíteni a belföldi piacon, amennyit képes volna megtermelni. Illetve amennyire ténylegesen emberi szükséglet felmerülne, csak fizetőképes kereslet hiányában nem realizálható.

Egyben nyilvánvaló okát is látjuk, hogy miért fektetnek be külföldi tőketulajdonosok Magyarországon. A saját tapasztalataim is igazolják ezt. Egy német cég akkor fog magyar partnerrel termeltetni, ha azon a bérmunkán a nyeresége megduplázódik. Tőkét befektetni pedig akkor fog Magyarországon, ha ehhez képest még több nyeresége van. S mivel a magyar nemzeti jövedelem a magyar cégek adatait is tartalmazza, a külföldi befektetők nyeresége ennél vélelmezhetően magasabb. Ami nyilván így is van, hiszen a Németországban teljesített „hozzáadott érték” Magyarországon sem vész el, csak „átalakul”: amennyivel kevesebb a kifizetett munkabér, annyival több a realizált profit. És akkor még az illegálisan külföldre „transzferált” nyereségről nem is beszéltünk.

De vajon az Audi magyar munkása képes a fizetéséből megvásárolni az általa gyártott gépkocsit ugyanúgy, ahogy a német munkás képes volt erre? Azaz a saját termékeinek fogyasztója a magyar munkás? A válasz bizonyíték arra, hogy a globális kapitalizmus nincs tekintettel a kereslet-kínálat egyensúlyára. A német autógyári munkás elveszítette munkáját. Aki viszont helyette gyártja a gépkocsit, a fizetéséből már nem képes azt megvásárolni. Ez a jelenség a globális kapitalizmusban általános tendencia és ebben tükröződik az élőmunka folyamatos leértékelődése a tőkével szemben. Ez a jelenkor tendenciája, amely még akkor is igaz, ha egyes alkalmazotti rétegek netán a reálbérek növekedését érzékelik.

A globális kapitalizmus a kereslet-kínálat egyensúlyának felborulását az „érték értékesülése” problémájaként észlelte és hitelexpanzióval próbálta azt lereagálni. Ennek a következménye lett a „hitelbuborék”, amely 2008-ban hitelválságba torkollott. A jóléti (fogyasztói) társadalom válságát nézetem szerint tévedés pénzügyi válságnak nevezni, mert a reálgazdaság termékeinek értékesülési problémái hozták azt létre.

Az értéktöbbletráta, a tőkeösszetétel és a tőkemegtérülési mutató összefüggéséről

Térjünk csak vissza a (2) képlethez, mely azt fejezi ki, hogy egy adott nemzetgazdaság éves jövedelme annyival növekszik, amennyit az adott reálgazdaságban dolgozó alkotó ember a munkájával képes és hajlandó „hozzátenni” az eredményhez. A „képesség” fogalma jelen esetben a termelőerők fejlettségi színvonalát jelenti, beleértve a műszaki színvonalat és a munkaerő képzettségét egyaránt. Ennyiben tehát egyáltalán nem tekinthetők „improduktív” befektetésnek „a technológiai fejlesztésekre fordított kiadások” Ugyanúgy nem tekinthetők feleslegesnek, ahogyan a felnövekvő új nemzedék képzésére fordított kiadások sem.

De a „képesség” mellett nem véletlenül említettem meg a „hajlandóság” fogalmát sem. Elég, ha csak az ország háború utáni újjáépítésére utalok, amikor a műszaki feltételek nagyon hiányosan voltak adottak, de az emberi akarat és elszántság, az élni akarás pótolta mindezt. Elképesztően rövid idő, mindössze három év alatt érte el 1948-49-re a magyar gazdaság a háború előtti szintet.

A „hajlandóság”, pontosabban annak hiánya a mai világban is jelen van a munkaerőpiacon. Csak amit a munkáltató a béralkuban nem akceptál, az a negatív teljesítményben jelenik meg. Lehet ezt akár teljesítmény-visszatartásnak, akár közönynek és érdektelenségnek, akár lustaságnak is nevezni. Lehet ezt egy közismert mondással is szemléltetni: „Kis pénz, kis foci!”

Ez a „képesség” és „hajlandóság” együttesen eredményezi azt, hogy a Függelékben megfogalmazott Y = f(m/v) függvénynek maximuma van, amit a közjó szempontjából optimálisnak nevezhetünk.

Világítsuk meg ezt egy kicsit jobban a marxista terminológia segítségével! A hivatkozott képletből emeljük ki az értéktöbbletrátát, amelyről én magam azt írtam, hogy ebben fejeződik ki a munka értéktermelő képessége! Szorozzuk a p”= m/v képletet c/c=1 értékkel. Átrendezés után a következőt kapjuk:

m/v = (c/v) * (m/c)          (3)

 ahol m/v – értéktöbbletráta, c/v – tőkeösszetétel és m/c – tőkemegtérülési mutató.

A nemzeti jövedelem az értéktöbbletrátán keresztöl függ ugyan a tőkeösszetételtől, de az állandó tőkét csak a tőke szerves összetétele arányában szabad növelni, mert az e fölötti tőkefelhalmozás csak a tőkemegtérülést fogja rontani. A tőke megtérülést ugyanis csak a munka értéktermelő képessége biztosíthatja.

A másik oldalról nézve ugyanezt, az „érték értékesülése”, a profit realizálása a piacon történik. A munkabér jelenti a piacon a fizetőképes keresletet. A tőke szerves összetétele és a tőkemegtérülés szigorúan összefüggő fogalmak a munka értéktermelő képességével. Nem lehet a tőkét a munkabér rovására tetszőlegesen növelni.

A tőkeakkumulációs hajlamról

Térjünk vissza a (3) képlethez! Ha általában igaz az értéktöbbletrátára, ami a képletben kifejeződik, akkor triviális módon igaznak kell lennie egy elméletileg elképzelt egyensúlyi helyzetre is, amelyben az értéktöbbletráta optimális értéket vesz fel, azaz a „munka értéktermelő képessége” a lehetséges maximális. A Függelékben a „munka értéktermelő képessége” és a „tőke szerves összetétele” címszó alatt leírt állapotról van szó. Azaz felírható a következő képlet:

m₀/v₀ = (c₀/v₀) * (m₀/c₀)          (4)

ahol m_o/v_o– értéktöbbletrátában kifejeződő értéktermelő képesség, c_o/v_o – tőke szerves összetétele és m_o/c_o – tőkemegtérülési mutató, amelynek szintén kell legyen optimális értéke.

A (3) és (4) képletek matematikai elemzése olyan következtetések levonását teszi lehetővé, amelyek érvényessége logikai spekulációval nem cáfolható. A marxizmussal szemben táplált előítélet itt már kevés!

Ha az Y = f(m/v) függvénynek maximuma van, akkor az Y = f(m/c) függvénynek is. Ez abból következik, hogy a profitot a termelésbe visszaforgatva a c összértéke nő. Mivel a v csökkenő tendenciájú, a c/v tőkeösszetétel értéke minden körülmények között nő. Vagyis az m/v értéktöbbletráta csökkenése törvényszerűen kiváltja az m/c tőkemegtérülési mutató csökkenését.

Ismét paradoxonhoz jutunk. A profitmaximáló társadalmi magatartás a tőke mennyiségének növelésére törekedve egy határon túl törvényszerűen a tőkemegtérülés csökkenését eredményezi.

Az állítás igazságát a tapasztalatok is bizonyítják. Hiába fektetünk be több tőkét, ha a termékeinket nem tudjuk értékesíteni. Ekkor a tőkemegtérülés feltételei kedvezőtlenek és a vállalkozók visszafogják beruházásaikat. Ha nem tudja a beruházási hiteleit visszafizetni, akkor tönkremegy. A 2008 évi Credit Crunch nyomán tömegesen csődöltek be vállalkozók.

Hangsúlyozni szeretném, hogy a (3) és (4) képletek társadalmilag átlagos értékeket tartalmaznak. Az átlaghoz viszonyítva igenis lehetnek kiemelkedő jövedelmezőségű ágazatok vagy kiemelkedően sikeres tőketulajdonosok. Hiszen éppen a verseny ösztönzi a kevésbé jövedelmező tevékenységeket folytatókat a nem kielégítő tőkemegtérülés ellenére is a további beruházásokra. Ez tükröződik a tőkeakkumulációs hajlamban.

Nem értéket termelünk, hanem tőkét!

De hogyan létezhetne ott egyensúly a fizetőképes kereslet és a profit realizálására (értékesülésére) törekvő kínálat között, ahol a kereslet-kínálat makrogazdasági kategória és globális szinten alakul ki, a vállalati profit pedig mikrogazdasági kategória? Az utóbbi folyamatosan a termelés önköltségének a csökkentésére és a profit maximalizálására törekedve permanens módon éppen az egyensúlytól eltéríteni igyekszik a gazdaságot és ezzel szembemegy a globális keresletnek. Az értéktöbbletrátában csökken a nevező és nő a számláló, azaz a tört értéke nő. A profit növelésére való permanens törekvés kiváltja a társadalmi termelésben lekötött állandó tőke akkumulációs mechanizmusát. Mindez azt eredményezi, hogy az optimális helyzet csak elméleti fikció, mert folyamatosan jelen van a késztetés az egyensúlytól való öncélú eltérítésre.

Korábban utaltam már rá és erről meg vagyok győződve, hogy „a technológiai fejlesztésekre fordított kiadások” is hoznak létre értéket, azaz ezek költségei (értéke) joggal épülnek be egy termék árába – elvben. Ugyanakkor világosan látom, hogy a probléma a tőkefelhalmozás öncélúvá válása. Ennek az oka véleményem szerint abban keresendő, hogy a tőke az termelési viszony. A nagyobb tőketulajdon pedig erősebb hatalmi helyzetet jelent.

Egy paradoxonhoz jutunk: a társadalmi termelési folyamatban nem értéket termelünk, hanem tőkét! Ezt jelenti a tőke fétisének fogalma! A tőke túltermelésének válságáról van szó! És a profit ezért nem tud értékesülni!

Aki ezt nem képes felismerni, az magától értetődő módon félrediagnosztizálja a problémát. Csak azt látja, hogy „nincs elég munkahely” (holott „munka” nincs, kihasználatlan kapacitások vannak mindenütt, „munkahely” tehát volna), minek orvoslására még több munkahelyet „teremtene”. Azaz még több tőkét fektetne be. Persze minden politikus a spanyolviasz feltalálását várja az arra hivatott megváltóktól, amelynek gyártásában egyeduralkodók lehetnénk a világpiacon és abba fektetné a tőkét. Valójában minden újabb spanyolviasz csak elodázza az elkerülhetetlent.

Egy speciális spanyolviasz a külföldi tőke. Várjuk a beáramlását mint a Messiást, majd az megvált bennünket. Mert a külföldi tőke az más! Az jobb! Annyiból jobb is, hogy bejáratott piacot jelent. Ideig-óráig valóban haladék lehet. De a külföld, ahonnan a tőke menekül, ugyanezzel a problémával küzd!

A globális kapitalizmus körbeért

Hogyan lesz a tőke akkumulációs mechanizmusából automatizmus, ennek megértéséhez fel kell ismerni, hogy a globális kapitalizmus „körbeért a Földön”! És ez nem egyszerűen annyit jelent, hogy a Földön jellemzően kapitalizmus van mindenütt. Azt kell megérteni, hogy az ortodox (már ki sem mondom többet, hogy jellemzően neoliberális/neokonzervatív) monetáris mantra az, ami körbeért! Amelynek egyetlen törekvése a pénz stabilitása felett való őrködés és legfőbb ellensége a „kommunizmus kísértete”, amely egyszer már bejárta Európát, sőt a világot.

A monetáris politika magától értetődő módon a pénz stabilitása felett őrködik, mert a legfőbb célja a pénz értékén keresztül a vagyon értékének a megőrzése. A fétis felett őrködünk, azt féltjük! S mivel az ortodoxia semmilyen új gondolatot nem enged a tudatába beférkőzni, ezért a „majd csak lesz valahogy, hisz a kapitalizmus minden válságot megoldott eddig is” szellemisége a meghatározó. Vagyis valójában a struccpolitika az, ami körbeért a Földön.

A Föld egyetlen országában sincs egyetlen olyan politikus se, politikai párt még kevésbé, aki ne ezt a mantrát hirdetné és ne ezt struccpolitikát folytatná, legyen az akár kormányon lévő szocialista párt (lásd Francois Hollande). Immár a csapból is a „munkahelyteremtés” és a „vállalkozásélénkítés” frázisai folynak, mert mindenki ebben véli a jóléti politikát megvalósítani. Ez az, ami vakvágány és ez az, ami lehetetlen. Ezen a címen valójában a pártközeli gazdasági maffiák „segélyezése” folyik.

A monetáris mantra az éppen uralkodó butaság a polgári gazdaságtanban és „gazdaságfilozófiában”. És immár pénzügyi körökben is egyre többet hallani a felvetést  az alapjövedelemmel összefüggésben, hogy ejtőernyős pénzekkel kell a piaci keresletet élénkíteni. Ami a gyakorlatban nem jelentene mást, mint a mélységesen tagadott kizsákmányolás részleges visszapótlását a társadalomba.

Nincs megoldás?

Ismét idézek Anselm Jappe cikkéből: „Kurz számára a „baloldali” (valójában egyszerűen neo-keynesiánus) közgazdászok által nyújtott magyarázatok a válságról, melyet ők „alulfogyasztási” válságnak tartanak, nincsenek a problémák igazi szintjén. Nincs többé megoldás erre a válságra a kapitalizmus keretein belül, amely nem szabadul meg az értéktermelés logikájától egy olyan helyzetben, amikor az emberi munkát szinte teljes egészében helyettesítik a különböző technológiák.”

Nyilvánvaló, hogy a válság nem „alulfogyasztási” válság, mert nem fogyasztási hajlandóságról, hanem fogyasztásra való képesség hiányáról van szó. Ezzel csak reagálni kívántam a neo-keynesiánus nézetekre. De vitába szállnék a lényeggel, Kurz azon megállapításával is, hogy „nincs többé megoldás erre a válságra a kapitalizmus keretein belül”. Biztos ez?

Nem merném ezt így kijelenteni. Egyrészt azért nem, mert nem vizsgáltunk meg minden lehetőséget, így a következtetés nem megalapozott. Mi van akkor, ha éppen az értéktermelés logikája az, amit helyre kell állítani? Másrészt számítani kell a mondat kontraproduktív hatásával! A sarokba szorított sebzett vad életösztönére gondolok, amely inkább elpusztul, de nem adja meg magát. Harmadrészt mit jelent az, hogy „a kapitalizmus keretein belül”? Megfordítom a dolgot... Mit jelent „a keretein kívül”? Amíg erről érdemben nem tudunk mit mondani, felelőtlenség a „keretekről” beszélni.

Ez az a pont – és Jappe el is ismeri ezt –, hogy a „Wertkritik” iskola „nem javasol semmiféle lehetséges „gyakorlati” programot”, azaz nincs világosan megfogalmazott képe a megoldásról. Márpedig enélkül azt sem lehet kijelenteni, hogy „nincs többé megoldás erre a válságra a kapitalizmus keretein belül”.

Szerintem van! És minden marxistának elemi kötelessége, hogy a megoldásról gondolkodjon! Marxista megoldás egyrészt a munkához való jog megvalósítása a munkaidőcsökkentés révén, amely még évtizedekre helyreállíthatja az értéktermelés logikáját. Másrészt marxista megoldás a tulajdonviszonyok reformja is az a dolgozói résztulajdonlás általános érvényű bevezetésével. Mert ha elfogy a munka (azaz a munkabér összege zéró), a dolgozó nagyszerűen élhetne tovább az osztalék-jövedelméből. A későbbiekben ezeket az elképzeléseimet szeretném mélyebben kifejteni.