A téma közvetlenül kapcsolódik a Termelékenység és kizsákmányolás című blogbejegyzésemhez, de részben terjedelmi okokból, részben pedig a jobb áttekinthetőség érdekében külön cikkben fogalmazom meg. Ugyanezt indokolja a téma fontossága is. Számosan megfogalmazták már, hogy a fejlett ipari országokban – és a téma szempontjából magunkat is nyugodtan ide sorolhatjuk – a munkaképes korú népesség jelentős része feleslegessé vált a társadalmi termelés során. Ennek elsődleges oka a technikai-technológiai fejlődés elért szintje. Ha csak a magyar mezőgazdaságot nézzük, a két világháború között a magyar népesség több mint 40%-át foglalkoztatta a mezőgazdaság, ugyanakkor a fejlett szocialista nagyüzemi technológiának köszönhetően ugyanez a mutató 10% alá csökkent.
Ugyanez tapasztalható az iparban is, de ott megjelent egy másik, szinergikus hatást kifejtő tényező is, nevezetesen a tőke szabad áramlása, minek következtében az ipari termelés egyre jelentősebb része települ át a Távol-Keletre, ahol az olcsó munkaerőnek köszönhetően jobbak a profitkilátások. Mondhatnánk, hogy ez a magyar gazdaságot kevéssé érinti, de sajnos nem így van. Ugyan kevés magyar vállalkozó fekteti be a pénzét Kínában, de a tőke szabad áramlása révén előállt európai, helyesebben szólva világméretű recesszió Magyarországon is gazdasági pangást eredményez, aminek a megoldására még elképzelés szintjén sincsenek ötletek. A recesszió hatása alól Magyarország sem vonhatja ki magát, azaz a termékeinket mi sem tudjuk a világpiacon értékesíteni, az eredmény pedig egy óriási méretű munkanélküliséggel járó világméretű válság.
Mindennek tetejébe a világhírű magyar nagyüzemi mezőgazdaságot a rendszerváltás után politikai okokból sikeresen szétvertük, hiszen a termelőszövetkezetek szocialista tulajdonformát valósítottak meg, ami sokaknak szúrta a szemét. Ennek a folyamatnak közvetlen következményeként áldozatul esett a privatizációban a mezőgazdasági termékek feldolgozására szakosodott élelmiszeripar is. Az eredmény az, hogy a vidék eltartóképessége gyakorlatilag megszűnt. Ma faluhelyen csak mutatóban látni tehenet, s mivel a föld nélkül maradt falusi lakosság a takarmányt nem tudja megtermelni, lassacskán erre a sorsra jut a sertésállomány is. Még itt-ott némi baromfi akad az udvarokban. A magyar paraszt annyit nem értett meg az idők szavából, hogy egy gazdasági tevékenység csak a sorozatnagyságnak és a gépesítésnek köszönhetően lehet gazdaságos. Pedig elég lett volna megnézni, hogy még a szilaj állattartásra berendezkedett ír farmer sem él meg 2-300 marhánál kisebb állományból, pedig Írországban talán két hónapot leszámítva egész évben nő a fű. Ilyen sorozatnagyságbeli okokból válhat lehetségessé, hogy a Tesco gazdaságos több ezer kilométerről ideszállított paradicsoma olcsóbb a boltokban, mint a magyar áru. Így aztán egész régiók alakultak ki, ahol munkalehetőség egyáltalán nincs, vagy ha van is, a minimálbérnél kevesebbet fizetnek érte. Még a törvény betartását sem lehet kieszközölni.
Fel kell, hogy tegyük a kérdést, hogy a munkabér vajon a munkaerő újraelőállítási ára, ahogyan azt Marx megfogalmazta vagy ettől egy teljesen független dolog, a munkaerőpiaci csereérték, ahogyan azt a liberalizmus állítja, és amelynek akár a munkaerő reprodukcióját sem feladata biztosítani? Mert ma bizony úgy tűnik, hogy a legalacsonyabb bérekből jószerivel még arra a kalóriamennyiségre sem futja, amit az ősember a természetben saját maga számára összegyűjteni képes volt. Az építőipari szakmunkás életjövedelme pedig nem elég arra, hogy olyan lakásban lakjon, amilyeneket a napi munkája során épít. Pedig a lakhatás is emberi szükséglet.
S ha ilyenek a bérek, akkor milyenek a segélyek? Nos, a munkanélküli segély egyenesen köznevetség tárgya, meg sem kísérlem kiszámolni, hogy milyen mennyiségű és minőségű emberi szükséglet kielégítésére biztosít fedezetet. Mennyi időre is jár a XXI. században Magyarországon?
Nézzük, hogyan nyilatkozik erről a kérdésről Tamás Gáspár Miklós! A riport ugyan több mint két évvel ezelőtt készült, de egyre inkább aktuális a mondanivalója. Ő munkához nem kötött, feltétel nélküli garantált alapjövedelemről beszél, ami meg kell, hogy illessen minden embert. Illetve azt mondja, hogy munkaidő csökkentéssel kell lehetőséget teremteni arra, hogy mindenkinek jusson munka. Szerinte ma Magyarországon nagyjából négy óra volna a reális munkaidő.
Kérem tessék meghallani a riportban azt is, amikor TGM az önmagának feltett kérdésre, hogy mi történjen azzal, akinek nem jut munka, így válaszol: „dögölj meg!” Ez szó szerint így is van. Megengedi a társadalom, hogy a számkivetett (mondjuk hajléktalan munkanélküli) elvonuljon a sherwoodi erdőbe és ott orvvadászként éljen? Vagy biztosít neki egy elhagyott tanyát, ahol megpróbálhat önellátásra berendezkedni? Ahol kutyát se zavar, sőt még hasznot is hajt, mert leveszi a társadalom válláról a gondot. S bár a termőföld jelentős része ma Magyarországon parlagon hever, mégsem teheti meg, csakis egyedül a magántulajdon szentsége miatt. Ezt a kérdést egyébként az origón egy kedves fórumtárs, egy kislányát egyedül nevelő anya teljesen konkrétan megfogalmazta, aki már elvesztette a lakását is és munkahelyről munkahelyre vándorolva próbál küzdeni az életben maradásért.
Jómagam Tamás Gáspár Miklóstól függetlenül jutottam ugyanerre a következtetésre és nem várok vele még egy tucat blogbejegyzésre, hogy ezt itt most megfogalmazzam. Nincsen ugyanis semmi bizonyítandó vagy magyarázandó a dologban. Egyszerűen meg lehet érteni, csak meg kell hallgatni és el kell gondolkozni rajta! Ha úgy tetszik triviális a dolog. Ha egy társadalom NEM KÉPES munkát biztosítani a munkaképes korú lakosság egészének, akkor KÖTELES a munkaidőt csökkenteni! Nem egy Smith-féle „láthatatlan kéz” kötelessége munkát biztosítani az állampolgároknak, hanem az állam kötelessége! A dolognak ez a része tulajdonképpen nem is lehet kérdéses. Erről elégséges egy népszavazást kezdeményezni és egyszerűen el lehet dönteni.
A válaszhoz ugyanis nem kell több, mint az embernek önmaga felé válaszolni arra a kérdésre, hogy joga van-e az életre annak, akinek nem jut munka! A nemleges válasz egyenértékű azzal, hogy az embertársainkat a Taigetoszról a mélybe akarjuk taszítani. Ha volna rá lehetőség, én név szerinti szavazást kérnék!
A dologban más az elgondolkoztató, mégpedig az, hogy aktív bevándorláspolitikához kell kötni, illetve valószínűleg az Európai Unióban egyszerre kellene meglépni és a schengeni határokat kellene a bevándorlók áradatától megvédeni. Ugyanis ha valahol négy óra alatt lehet megkeresni ugyanazt a bért, amiért máshol nyolc órát dolgoznak, az mások számára is nagyon kedvezőnek tűnhet, azaz bevándorlási célországgá válhatunk.
Tudom, hogy Juszt Lászlónak az volt a dolga a riportban, hogy adja az értetlent, de azt hiszem túl jól sikerült neki. Próbálta feszegetni, hogy MIBŐL lehet ezt a feltétel nélküli garantált alapjövedelmet kifizetni. Egyrészt válaszolhatnám neki, hogy abból, amit a Termelékenység és kizsákmányolás című blogbejegyzésemben feszegettem, hiszen ennek a béremelésnek megvan a fedezete a megnövekedett termelékenységben. Ha csak legkevesebb az ipari forradalomtól számítjuk, akkor hányszorosan? De fölösleges is magyarázni, mert valójában a dolognak nem sok köze van a profithoz. Átlagosan 125 Ft fogyasztói árban a munkabér maximum 8 Ft, azaz 6,4%. Egy 100%-os béremelés a közterhekkel együtt is kevesebb, mint 10%-kal drágítja meg a terméket, amit a vevő fizet ki. A vevő pedig boldogan kifizeti, mert nincsen család, akit ne érintene a munkanélküliség. A kétkeresős család vasárlóereje átlagosan 90%-kal nő! Ez a keresletnövekedés pedig képes életet lehelni a döglődő gazdaságba. Azaz a béremelés nemhogy nem érinti a vállalkozó nyereségét, hanem közvetlen érdeke, mert növeli a nyereségét. Az állami adó- és járulékbevételek pedig változatlan körülmények között duplájára nőnek úgy, hogy közben nem kell segélyeket fizetni. Akár kifizethető közelségbe kerülnek az államadósságok is. Juszt László fejében ezek a gondolatok fel sem merültek.
Ráadásul, ha az Európai Unióban egyszerre lépnék ezt meg, a tagországok vállalatai az uniós piacon egymással szemben sem kerülnének versenyhátrányba.
Valójában a konzervativizmus nem is azért ellenzi a béremelést, mert nem volna végrehajtható. Hanem azért, mert a kapitalizmusnak szüksége van a munkanélküliségre. A munkanélküliség biztosítja azt a munkaerő túlkínálatot, amely a tőketulajdonos számára lehetővé teszi a nyomott béreket, az előnyös béralku pozíciót és a lehető legnagyobb profitot. A tőketulajdonos réteg a munkaerőpiac ilyen átalakításába önszántából soha nem fog belemenni. De ez nem is tartozik rá, ezt a harcát a társadalomnak önmagának kell keresztülvinnie!
Nem is értem, hogy mért nem ilyen kérdésekkel foglalkozik az állítólagos baloldal. A munkanélküliség megoldásának kérdése itt hever az orrunk előtt és nem vesszük észre! Annak ellenére nem vesszük észre, hogy a problémafelvetés nem újkeletű. Az összes Occupay mozgalom követeléseiben például benne szerepel. A mai naptól én nem is tartom baloldalinak azt a pártot, amelyik ezt a követelést nem vállalja fel!
Végezetül annyit szeretnék még elmondani a munkaidő csökkentés kérdéséről, hogy nem kizárólag csak a munkáltató-munkavállaló relációban kellene ezt a dolgot megoldani, hanem az egykeresős családmodellre kiterjesztőleg kellene értelmezni. Ami annak a követelményét jelenti, hogy egy kereső jövedelméből képes legyen egy család megélni. A kétkeresős családmodell a gazdaság extenzív fejlődési szakaszára volt a jellemző, amikor szükség volt minden munkáskézre. Ez a fejlődési szakasz elmúlt, a gazdaság már régen átlépett az intenzív fejlődési szakaszba. Hiába nőtt fel azonban egy magasan szakképzett munkás- és értelmiségi réteg, a bérekben ez nem nyert elismerést olyannyira, hogy egy jól kereső szakmunkás vagy mérnök fizetéséből sem képes egy család megélni. Pedig mint látjuk nincs is igénye a gazdaságnak ennyi munkáskézre. Az egykeresős családmodellben a szülők számára lehetővé kell tenni, hogy szabad választásuk alapján egyikük otthon maradhasson a gyerekeket nevelni és ezt a tevékenységet társadalmilag hasznos tevékenységként kell elismerni!
