Változatlanul a liberális logika gondolatmenetét követem s abból indulok ki, hogy bármiféle termelő tevékenységnek tőkeszükséglete van, ebből következően a tőketulajdonos (a befektető) joggal várja el a tőkéjének a megtérülését, azaz haszonra tart igényt. Teszem ezt nem azért, mintha nem értenék egyet Marx munkaérték-elméletével és kapitalizmus kritikájával, hanem azért, mert a neoliberális közgazdaságtan alapfelfogását, hogy a modern kori kapitalizmusban nem létezik kizsákmányolás és a munkaerő a piaci árával meg van fizetve, a saját logikai rendszeréből kiindulva kívánom cáfolni.

A jövedelem normál, azaz egyensúlyi elosztása

Vizsgáljuk meg a munkabér és a  tőkejövedelmek ideális elosztását a termelés tőkeszükségletének ismeretében az egyszerű termelőfolyamatban! A termelőfolyamat akkor kizsákmányolásmentes és a jövedelmek elosztása akkor tekinthető normálisnak, ha egy gazdasági évben a létrejött profit és a kifizetett munkabér aránya pontosan megegyezik a termelés tőkeszükséglete szerinti arányokkal. Ezt tekinthetjük a jövedelem normál, azaz egyensúlyi elosztásának. Jellemzője, hogy a termelési tényezők a szerves összetételük arányában részesednek a megtermelt jövedelemből, azaz szerves módon fejlődőképesek a termelés volumenével. Ha azonban a profit/bér arány ettől eltér a profit javára és a munkabér rovására (az ellenkezőjére történelmi példákat nem igen ismerünk, de megpróbálhatjuk értelmezni), akkor kizsákmányolás valósul meg. A kizsákmányolás fokát az eltérés mértékének az aránya határozza meg az egyensúlyi arányokhoz képest.

Talán bizonyos értelemben a szpáhi gazdálkodás (rablógazdálkodás) volna tekinthető egy olyan termelési „módnak”, ahol valamely gazdasági tényező nem kapja meg az őt megillető „jussát” és így termőképessége idő előtt kimerül. Ilyen lehet például a termőföld, amit nem trágyáznak. Bizonyos körülmények között az amortizáció vagy magának a tőkének a felélése lehet a példa az ellenkező előjelű „kizsákmányolásra”.

Jövedelemelosztás a bővített újratermelésben

Ez volna tehát az a rendszer, amikor a munkás az értéktermelő munkájának a valós ellenértékét munkabér formájában megkapja. Ez azonban még csak a marxi értelemben vett egyszerű újratermelés folyamata. Hogyan jön létre ebből a bővített újratermelés? Az előző bekezdésben csak annyit mondtunk erről, hogy mindkét termelési tényező, a tőke és a munka a szerves összetételük alapján részesednek a megtermelt jövedelmekből, azaz szerves módon fejlődőképesek.

A polgári társadalmak elismerik a tőkés jogát a bővített (nagyobb volumenű) újratermelésre. Ezzel elismerik azt a jogát, hogy a termelés tőkeszükségletének megfelelő egyensúlyi profiton felül is szert tegyen bizonyos profitra. Ez a profitrész az, amit a tőkés az egyensúlyi állapotnak megfelelő munkabérből sajátít ki. A polgári társadalmakban ezt úgy szokás indokolni, hogy társadalmi érdek ennek az extraprofitnak a kisajátítása. Tulajdonképpen azt fogalmaztuk meg, hogy a tőkés termelési módban normál esetben nem a termelés tőkeszükségletének megfelelő bér/profit arány szerint történik meg a jövedelmek elosztása, hanem a reálprofit az egyensúlyinál több, a reálbér pedig az egyensúlyinál kevesebb. Ez azt jelenti, hogy normál esetben a kapitalista termelési mód kizsákmányoló.

Itt következik az a rész, ami a rendszerkritika. Egyáltalán nem kígyót-békát akarok kiáltani a "csúnya kapitalistákra", ugyanis ki kell jelentenünk, hogy valóban társadalmi érdek fűződik a bővített újratermelésre. Csakhogy a bővített újrateremtésnek - mai modern kifejezéssel élve a munkahelyteremtésnek – a történelmileg kialakult módja gazdasági erőfölénnyel (hatalommal) való visszaélést tükröz. Nem az történik ugyanis, ami a jogos és a helyes volna, hogy a munkavállaló a saját értéktöbbletével társtulajdonosként beszállna a vállalkozásba, hanem az, hogy az alkalmazott az általa előállított és őt egyébként jogosan megillető jövedelem egy részét - az értéktöbbletet - átengedi a vállalkozónak, hogy az a termelést bővíteni tudja. Az értéktöbblet jogi értelemben a vállalkozó tulajdonába kerül. Ezáltal a vállalkozó hozza létre az új munkahelyet, amely immár az ő tulajdona, tehát annak hasznait is ő szedi. Az eddig elmondottakból máris nyilvánvaló, hogyan állítható helyre a társadalmi igazságosság, vagyis hogyan lehetséges kiküszöbölni a kizsákmányolást: a munkavállaló tulajdonjogának helyreállításával.

A kérdés szempontjából különleges jelentőségű az a dolog, hogy maga az emberi munka az alkotó jellegű tevékenység, maga a dolgozó ember az, aki a termelőfolyamat hatékonyságát javítani tudja. Mai divatos szóval ezt innovációs tevékenységnek nevezzük. A tőketulajdonos azzal, hogy innovációval foglalkozó K+F szakembereket alkalmaz, azt az érzetet kelti, hogy a hatékonyság növelése egyedül a tőke hozadéka, így az innovációs tevékenység minden hasznát a maga számára tartja fenn. Ugyanez vonatkozik a munkaszervezéssel foglalkozó menedzser munkájára is. Mindezen dolgozók alkalmazásakor munkaszerződésben rögzíti, hogy a munkavégzés során a dolgozó birtokába jutott minden információ szigorúan titkos és a dolgozó minden szellemi terméke a vállalat tulajdonát képezi. Ezzel meg is teremtette az innovációs extraprofit kisajátításának jogi alapjait is.

A vállalat profitjában az extenzív terjeszkedés és a hatékonyság növekedés extraprofitja nem különül el, azaz mindkét folyamat a bővített újratermelés részét képezi. A kérdés megértése céljából utalni kívánok a Termelékenység és kizsákmányolás című blogbejegyzésemre, ahol ezt bőven taglaltam, és a leírtakat egy példán keresztül is megvilágítottam.

A munka elismerése a tulajdonjogban

Ha elfogadjuk, hogy a termelésnek van egy objektív tőkeszükséglete és jogosnak tartjuk, hogy a befektetett tőkének a hasznait a tőketulajdonos szedi, akkor a gondolatmenet fordítottját is igaznak kell elfogadnunk. Azaz a termelésnek van élőmunka szükséglete és annak hasznát jogszerűen és közgazdasági értelemben is a dolgozókhoz kellene juttatni! Ez a fenntartható fejlődés minimális követelménye, a kereslet-kínálat egyensúlya, filozófiai értelemben a szükséglet meghatározó szerepének és az emberi munka értékteremtő voltának elismerése.

Ha a termelés összes tőkeszükségletét a tőketulajdonos fektette a vállalkozásba, még abban az esetben is megilletné a dolgozókat egy pontosan akkora tulajdonrész, amekkora a termelő tevékenység munkaerő szükséglete. De ha ráadásul a termelés tőkeszükségletének forrása nem a tőkés befektetett tőkéje, hanem bankhitel, akkor teljesen egyértelműen a hitel visszafizetésnek a forrása is az élőmunka, mégpedig legalább akkora részben, amekkora a termelés élőmunka és tőkeigényének az aránya.

A kizsákmányolás kiküszöbölésének az a módja, hogy elismerjük a munkás jogát is a saját munkaerejének bővített újratermelésére. Azaz munkaerejének nem csupán reprodukciójára kell képesnek lennie, hanem annak magasabb szinten való újratermelésére. Egyrészt a biológiai szaporodásra képesnek kell lennie, ami magában foglalja, hogy utódainak azok természetes szükségleteit képesnek kell lennie nyújtani, másrészt képesnek kell lennie a saját munkaképességét magasabb szintre emelni. Azaz lehetősége kell, hogy legyen a tanulásra, művelődésre, önmaga képzésére (átképzésére) stb.

Ez pedig úgy valósítható meg, hogy a munkavállaló részesedést kap a tulajdonjogból és annak arányában a profitból is. Észre kell, hogy vegyük! A kapitalizmusnak teljesen mindegy, hogy az egyre bővülő termelésnek ki a tulajdonosa, attól az még magántulajdon. Akinek nem mindegy, hogy ki a tulajdonos, az maga a tőkés (aki eddig minden profitot kisajátított önmagának), másrészt pedig a dolgozó népesség, akit évszázadokon keresztül kizsákmányoltak. De társadalmi, sőt globális szinten sem mindegy, hogy a fejlődés fenntartható-e. Az egész társadalomnak érdeke volna egy új társadalmi konszenzus, amely úgy jön létre, hogy a bővített újratermelés megvalósul, de felszámolja a társadalmi méretű kizsákmányolást. Egyben megvalósul a vállalkozás szabadságához való hozzáférés lehetősége mindenki számára. Ez volna az esélyegyenlőség, amiről korábban írtam már.

Szándékosan nem érintettem az eredeti tőkefelhalmozás kérdését, vagyis azt, hogy honnan származik a gazdagok vagyona. Ebbe a kérdésbe itt nem szándékozom belemenni. Megvalósítható egy társadalmi konszenzus anélkül, hogy vizsgálnánk a vagyonok eredetét. Ellenben ha nincs meg a készség a konszenzusra, az erősíteni fogja a véleményt, hogy társadalmi változások csak forradalmi úton lehetségesek. Egy forradalmi helyzetben pedig a rendszerváltás utáni privatizációval kapcsolatos általános politikai elégedetlenség könnyen felszínre hozhatja a kérdés, hogy honnan is származnak a vagyonok.

Ez egy reformjavaslat, a lehető legkisebb lépés, amit meg lehet tenni a társadalmi igazságosság helyreállítása, a gazdasági érdekviszonyok javítása és a demokratikus közállapotok fejlődése terén. Egy ilyen reform érintetlenül hagyja a polgári társadalom alapelveit, de elkerülhetetlen magának a magántulajdon elvén működő piacgazdaságnak a megmentése érdekében. Amit itt leírtam, az a termelőeszközök tulajdonjogának reformja.

A kizsákmányolásmentesség miért nem érhető el pusztán igazságosabb bérekkel?

Matematikailag belátható, hogy  a munkaerő és a tőkejövedelem közötti egyensúly szintje a piacgazdaságban mindenképpen egy határérték (limes). Csakhogy amíg a profit felűről közelít a határértékhez, addig a munkabér alulról. S mivel a tőkés jellemző magatartása a profitmaximálás, ezért az átlagos profit jellemzően tartalmaz egy elsajátított értéktöbbletet az egyensúlyi állapotnak megfelelő határprofithoz képest. Ez tehát a mai korra átlagosan jellemző kizsákmányolás.

Ehhez az eszmefuttatáshoz még egy fontos dolgot hozzá kell tenni! A határprofitráta nem egy alkufolyamat eredménye, hanem minden egyes tőkés saját maga "határozza" meg azt, hogy meddig éri meg neki a termelést folytatni. Nagyon fontos felismerés, hogy ez a határprofit még akkor is létezik, amikor a munkavállalói oldalon jelentős a munkanélküliség, a szegénység és akár tömegek éheznek. Az egyensúly, amelyet a munkabérek és a tőkejövedelmek a határprofitnak megfelelő szinten elérhetnek, a tőketulajdonos egyoldalú és erőfölényes hatalmi pozícióját tükrözi. Egészen bizonyos, ha ez az egyensúlyi állapot egyenrangú felek között alakulna ki erőfölény alkalmazása nélkül, akkor a valós határprofit alacsonyabb volna, a realizálható munkabér pedig magasabb. A kettő között is van tehát egy matematikailag definiálható kizsákmányolás.

A piacgazdaságnak természetes velejárója a piaci ár ingadozása. Másrészt jellemzője a verseny, amely a tőketulajdonost folyamatos fejlesztésre készteti. Alapállásban egy új termék fejlettebb és jobb, ezért termékfejlesztéssel a piacon átmenetileg extraprofitot lehet elérni. Ha a piacgazdaság fejlődőképességét meg akarjuk tartani, a tőketulajdonosnak ezt az extraprofit igényét jogosnak kell elismernünk. A piacgazdaságnak természetes velejárója ez az extraprofit, ettől megfosztani nem lehet. Hiába hozunk létre elméleteket és hiába jelentjük ki, hogy a kizsákmányolásmentes profit a határprofit, ha a piacgazdaság ezt a határprofitot jellegénél fogva folyamatosan túlszárnyalni igyekszik.

A munkabérek viszont nem követik a profitnak a folyamatos ingadozásait, ez technikailag szinte megoldhatatlan. Nem fejlesztenek bért, amikor egy új terméket a piacra bocsájtva extraprofitot realizál egy cég, de nem is csökkennek a bérek az extraprofit megszűntével. Mivel a határprofit alulról határos, ezért a munkabérek felső határértéke arra az állapotra lesz jellemző, amikor a vállalat extraprofit nélkül határprofitrátával üzemel.

Általános esetben tehát egy cég a határprofitot meghaladó extraprofittal üzemel, ez pedig azt jelenti, hogy a határprofitra beállított munkabérek nincsenek egyensúlyban a tőkejövedelmekkel. Újra csak igaz az, amit az átlagprofitra fogalmaztunk meg, hiszen itt is arról van szó:  a tőketulajdonos jellemző magatartása a profitmaximálás, ezért az átlagos profit jellemzően tartalmaz egy elsajátított értéktöbbletet az egyensúlyi állapotnak megfelelő határprofithoz képest.

Ennek alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy  béremeléssel, bérfejlesztéssel a kizsákmányolást nem lehet megszüntetni! Ez az extraprofit a tőketulajdonosnál marad, tovább növeli a gazdasági potenciálját és tovább növeli a képességét újabb extraprofit létrehozására, de tovább növeli a szakadékot a tőkejövedelmek és a munkajövedelmek között is. Ez a magyarázata a tőkekoncentráció rohamos növekedésének is. De egyben ez a magyarázata annak is, hogy a tőkekoncentrációval arányban a „láthatatlan kéz” vezérelte piacgazdaság egyre jobban eltér a kereslet-kínálat megkívánta egyensúlyi helyzettől. Közben pedig a gazdasági tevékenység eredménye a dolgozó kollektívát, a bérmunkást dicséri. Ez az elméleti alapja a dolgozói résztulajdonlásnak, azaz a bérmunkások tulajdonjogba való beemelésének: ha a kizsákmányolást a munkabérben kiküszöbölni nem lehet, akkor a tulajdonjogban kell azt helyretenni! A megoldás az általános dolgozói résztulajdonlás!

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy béralkuval vagy munkamegtagadással a kizsákmányolás nem szüntethető meg. El lehet érni átmeneti javulást a jövedelemelosztásban, de a kizsákmányolás folyamatos és az aránytalanság a tőke- és munkajövedelmek között újratermelődik. A sztrájkok pedig kezdődnek újra, ahogy a helyzet újra kiéleződik. Ez ismét csak oka lehet a kapitalista fejlődés ciklikus jellegének.

A piacgazdaság önkorlátozó modelljéről újra

Korábban felvázoltam már a piacgazdaság önkorlátozó modelljét. Folytatva azt a gondolatmenetet úgy vélem, hogy az a határprofit tekinthető kizsákmányolásmentesnek, amely egy ilyen önkorlátozó társadalomban megvalósulna a munkabérek és tőkejövedelmek egyensúlyi állapota esetén. Ezt az állításomat ugyanis a „láthatatlan kéz” működési elvére alapozom. Idézem korábbi állításomat:

”A magántulajdon motivációs erején alapuló piacgazdaság akkor szolgálja a társadalom egészének érdekét, ha a piaci mechanizmus egyensúlyt hoz létre a tőkejövedelmek és a munkajövedelmek között. Ez pedig akkor valósulhat meg, ha szabad az átjárás a bérmunkások és a tőketulajdonosok csoportja/rétege között. Egy ilyen modell automatikusan önkorlátozó volna.”

Már vállalkozhatunk arra, hogy leírjuk, ha egy dolgozó résztulajdonosa a saját vállalatának és a saját munkabérével nincs megelégedve, akkor lehetősége van arra, hogy a munkavégzéssel felhagyjon és a tőkéjének a jövedelméből éljen. Klasszikus szelvényvagdosó részvényes lesz, otthon marad és ápolgatja a rózsáit. Esetleg krumplit és kukoricát termeszt és disznókat tart. De ha a vállalat működésével egyáltalán nincs megelégedve, lehetősége van arra is, hogy a tulajdoni részét a vállalatból kivegye és nagyobb eredménnyel kecsegtető önálló vállalkozásba kezdjen. Ehhez legalább a kezdőtőkéje megvan. Mindezzel pedig elősegíti, hogy a tőkepiacon és a munkaerőpiacon az egyensúly helyreálljon. Persze fordítva is ugyanúgy igaz, ha valaki úgy érzi, hogy a tőke jövedelmezőségi elvárásai nem teljesülnek, akkor munkaviszonyt létesít, ezzel pedig korrekciós változást idéz elő az egyensúly helyreállítása irányába.

Csak címszavakban sorolom a lényegesnek tartott előnyöket:

• Antagonisztikus érdekellentétek helyett társadalmi konszenzus alakulhat ki;
• A vállalat prosperitása, mint közös érdek érvényesülhet;
• A fejlődés fenntarthatóvá válik;
• Az önkizsákmányoló vállalkozói mentalitás megjelenhet a munkavállalói magatartásban;
• A bérviták a gyárkapun belül maradnak;
• A munkavállalók tulajdonosi jogon beleszólhatnak a vállalati döntésekbe;
• A lokális érdek érvényesülhet a vállalati döntésekben;
• A munkahely megtartásának érdeke kifejezésre jut a tőke szabad áramlásával szemben;
• Munkavállalói ellenőrzés alakulhat ki a korrupciós ügyeiben (Transparency);
• Dolgozói ellenőrzés az adócsalási ügyekben (Transparency);
• Dolgozói ellenőrzés a pénzmosási (offshore) ügyekben (Transparency);
• A dolgozók gazdasági válság esetén tőketartalékokkal rendelkeznek;
• Olyan szintű demokrácia alakul ki a munkahelyen, ami még soha nem volt;
• Végül, de nem utolsó sorban egy olyan lépés, mely újra munkahelyi közösségek kialakulását eredményezhetik.

Amit itt leírtam, az nem újkeletű dolog, nem ismeretlen, nem az én ötletem, hanem eddig is létezett. Munkavállalói résztulajdonlásnak hívják, amelyről még sokat fogok írni. Egyrészt talán nem is mindenki ismeri, másrészt a dolgozói résztulajdonlás rendszerén is volna mit változtatni.