A közös legelő elhalásának az elmélete egy társadalmi csapda szituációt mutat be, amelyhez kísértetiesen hasonló jelenséget számosat találunk a megélt történelmünkben. Ilyenek a tőkés gazdaság ciklikus ingadozásai, de ilyen „a tőke szabad áramlásának” elve is, amelyre hivatkozva a multinacionális működő tőke tömegesen települ át Kínába és általában a Távol-Keletre, ezzel tömeges méretű munkanélküliséget és gazdasági válságot okozva az egész nyugati civilizációban. Az emberiség történelme során számtalan háborút, közöttük két világháborút, hidegháborút és fegyverkezési versenyt is átvészelt már, most az eddigi legnagyobb méretű globális válságon a sor. Ez a kérdés adja meg a téma aktualitását.
A közös legelő elhalásának elmélete a gazdasági szereplők magatartását mutatja be rövidtávú önző érdekeiktől vezérelve. A modell szemléletesen mutatja be, hogyan vezet az önzés krízishez, hogyan vezet az egyéni haszonszerzés a társadalom összes kumulált hasznának csökkenéséhez, azaz kumulált veszteséghez. A társadalmi csapda azáltal teljesül ki, hogy önmaga, a válságot előidéző önző gazdasági szereplő is veszteséget szenved.
Ezek szerint a társadalmi csapda kialakulásához elégséges feltétel az egyéni önzés, a rövidtávú haszonszerzési szándék? Ha ez így volna, egy tanulási mechanizmus révén az emberiség válságai megelőzhetők és elkerülhetőek volnának. A történelem azt mutatja, hogy a válságokat nem csak, hogy nem kerüljük el, hanem a válságokon keresztül „fejlődünk”. De vajon ez a „fejlődés” megfelel-e a társadalom (jelen esetben az emberiség) érdekének? Más szavakkal, ez vajon fejlődés-e?
Jómagam nem hiszem, hogy az egyéni döntéseiket meghozó gazdasági szereplők mind szűklátókörűek és ostobák lennének. Kell, hogy legyen valami más is, valami hosszabb távú megfontolás is! Kell, hogy legyen valami rafinált okosság is az önző gazdasági érdeken felül, ami a közös legelő elhalásának elméletéből kimaradt! Megpróbálok a modellbe egy új elemet iktatni. Látni fogjuk, hogyan teszi ez a kiigazítás még életszerűbbé a modellt és hogyan teszi lehetővé újabb, az eredetitől eltérő következtetések levonását.
A klasszikus példában az önző egyéni érdektől vezérelve mindaddig próbálunk újabb és újabb teheneket kihajtani a közös legelőre (és ezáltal többet kiszakítani a közösből), amíg végül annyi tehén nem lesz a legelőn, amely teljesen letapossa a füvet és a tehenek elpusztulnak. A példa természetesen képletes. De vajon a folyamat eljut-e idáig? Vajon ez-e az eredménye?
Először is jelentsük ki, hogy a közös legelőre kihajtott tehenek nem pusztán státuszszimbólumot jelentenek, hanem a közösség tagjainak ez a megélhetési forrása, húst és tejet jelentenek. Ha eredetileg mindenkinek csak annyi tehene volt a legelőn, amennyire feltétlenül szüksége volt a megélhetéséhez, akkor a legelő telítődésével párhuzamosan megjelenik a nélkülözés is a közösségben. Lesznek, akik el sem tudják már fogyasztani a többletüket és lesznek, akiknek nem jut elég tej, sőt idővel arra kényszerülnek, hogy levágják a sovány tehenet, és megegyék azokat. Ez egyben racionális magatartás is: inkább levágják a teheneket, mintsem hagynák őket éhen pusztulni. A továbbiakban ezek lesznek a földönfutók, a termelőeszközeiktől megfosztott „proletárok”. Ha enni akarnak, akkor azoktól kell vásárolniuk, akiknek van többlete! Vásárolni pedig akkor fognak tudni, ha elszegődnek „bérmunkásnak” a tehetősebb gazdákhoz, akik egyedül már nem tudják ellátni az állataikat. Ez nem más, mint az eredeti tőkefelhalmozás folyamata.
A továbbiakban alku tárgya lesz már önmaga a közös legelő is, hiszen a nincsteleneknek arra már nincs szüksége többet. Eladják tehát a közös legelő rájuk eső részét is. Az eredeti tőkefelhalmozás folyamata ezzel fejeződik be. Innentől már „bérmunkásokról” és „vállalkozókról” beszélhetünk. A továbbiakban gondolom, már senki nem vonja kétségbe, hogy a „vállalkozók” optimális sorozatnagyságban tartják állataikat a rendelkezésre álló legelőkön.
A továbbiakban már csak tipikus konkurencia harcról beszélhetünk, melyet a „vállalkozók” egymás között vívnak meg és melynek során a nagyobb hal egyszerűen megeszi a kisebb halat.
Ebben az átfogalmazott modellben szó sincs a közös legelő elhalásáról. Ez inkább a közös legelő újrafelosztásának a modellje. Ha a „vállalkozók” önmaguk szenvedtek is átmeneti veszteségeket, a folyamat végén egyedül uralják a legelőt és monopolhelyzetük révén szabadon határozhatják meg az árakat a piacon. A közösségnek azok a tagjai pedig, akik a teheneiket elvesztették, a továbbiakban a tejet és a húst nem önköltségi áron, hanem vállalkozói nyereséget is tartalmazó piaci áron kell megvásárolniuk, mely piaci árban el kell, hogy ismerjék a vállalkozó tehenekre és legelőre megvalósított "beruházásait" is.
Ebben a társadalmi csapda szituációban a vállalkozók számára szó sincs társadalmi csapdáról. A csapda csak a közösség többi tagja számára csapda. Valószínűsíthető, hogy a „vállalkozó szellemű” közösségi tagok nagyon is jól számításba vették a társadalmi csapda lehetséges kimeneteit és rájátszottak arra, hogy aki nem akart a közösség kárára nyerészkedni, az végül elbukik.
Ennek alapján átértékelhetjük a jelenkor társadalmi csapdáját is, amelyet a tőke szabad áramlásának elve okoz. A világ eddigi legnagyobb méretű globális gazdasági válságának nézünk elébe, amely egy globális hitelválsággal vette kezdetét. Az egész mögött a multik olyan számítása áll, hogy aki ebből a válságból talpon állva kerül ki, az soha nem látott méretű világpiacot fog uralni és mindehhez soha nem látott méretű olcsó munkaerőt fog birtokolni, aki a rabszolgamunkát napi egy tál rizsért fogja elvégezni. Az urak hatalma soha nem látott méretű lesz, a társadalom pedig, amit majd építünk, már meglehet, hogy nem kapitalista lesz többet, hanem inkább egy rabszolgatartó társadalom vagy még inkább egy falanszter, amelyben a plebsz a minimális létszükséglete szintjén részesedhet a megtermelt javakból.
Most elkezdhetünk elmélkedni azon, hogy milyen értékrendi válság tükröződik a bemutatott modellben. Ráeszmélhetünk, hogy az ember eredendő bűne nem az volt, hogy szakított a tudás fájának a gyümölcséből, hanem az önzés és a kapzsiság. A közösség közreható magatartása pedig az volt, amikor ajándékokkal hódolt a törzsi-nemzetségi vezetőinek és a sámánoknak, hozzájárulva ezek gazdasági pozícióinak erősödéséhez. Továbbá közreható magatartás volt a lojalitás a törvényekkel, a hagyományokkal, az erkölcsökkel szemben, de közben eltűrve az erősebbek normaszegését. Végül közreható magatartás volt a vallás, a kultúra és az egész civilizáció elfogadása, amely a vállalkozók hatalmát már isteni magasságokba emeli. Konkrétan is megnevezve közreható magatartás volt a magántulajdon szentségének az elfogadása.
Ha szakított is valaki a tudás fájának gyümölcséből, az csak a vállalkozó lehetett, a balga nép meg fizeti az árat az „emberiség” eredendő bűnéért.
