Marx politikai gazdaságtanát sokan összehasonlították már a polgári közgazdászokkal. Elég, ha csak Ivánné Hild Márta „A marxi elmélet “újrafelfedezésének” története. A modern közgazdaságtan és a marxi elmélet kapcsolatáról” című munkájára utalok, amelyben a szerző így fogalmaz:

„Pedig a rendszerváltás előtt is igen fontos kérdésekre adhatott volna választ a marxi gazdaságelmélet és a modern közgazdaságtan viszonyának a felvetése. Sajnálatos, hogy még Marx és Keynes elméletének a kapcsolatát is meglehetősen óvatosan kezelték. Veszélyes lett volna, ha Keynesnél, a XX. század egyik leghatásosabb “polgári” közgazdászánál “marxista” mondanivalót keresnek, vagy ha Marxot keynesiánus módon interpretálják.”

Persze a rendszerváltáskori Magyarország és a volt kelet-európai szocialista blokk országai nem a keynesiánus költségvetési politikát valósították meg, amely állami nagyberuházásokkal igyekezett élénkíteni a gazdaságot, ezzel a munkásság szociális helyzetén és béralku pozícióján is javítva, hanem az állam direkt gazdasági beavatkozását elutasító, a tőkének sokkal teljesebb szabadságot biztosító monetarista gazdaságpolitikát. Ennek kapcsán Gazdag László közgazdász, egyetemi docens (PTE) munkáira szeretnék utalni.

Közérthetőségre törekedve elméleti fejtegetésekbe itt nem kívánok belemenni, csak arra  szeretnék rámutatni, hogy a magyar származású Milton Friedman, aki John Maynard Keynes után a XX. század legbefolyásosabb közgazdásza volt, a manapság használatos monetarista közgazdasági elméletek atyja, sajnos a Credit Crunch kirobbanását már nem élhette meg és a tanai szerint fölépített világot összeomlani sem láthatta. Pedig közgazdászként megkérdezhette volna önmagától, hogy mi történik a piacgazdaság legfőbb alapelvével, a kereslet-kínálat törvényével a technikailag rohamosan fejlődő modern világban. Azt hiszem, ami a XX. század végén és a XXI. század elején végbement a fejlett nyugati világban, az akkor is megtörtént volna, ha nincs a tőke szabad áramlása, de a kettő így együtt foglalkoztatási tragédiához vezetett. A tőke szabad áramlásának kérdésével ezért külön is foglalkozni kell!

A XX. század vége felé fokozatosan megszűntek a keynesiánus költségvetési politika alkalmazási feltételei nem utolsó sorban azért, mert a tőke megtalálta az eredményes módját az adózás elkerülésének: kivonta magát az adózás alól azzal, hogy kedvezőbb adózású területekre tette át működését. Tulajdonképpen ez az, amit globális kapitalizmusnak nevezünk. A gazdaságpolitikában teret nyert a monetarista szemlélet, amely az állam teljes kivonulására helyezte a hangsúlyt a gazdaságból, teret engedve a piac öntörvényű fejlődésének. Ebben valósul meg a neoliberális szemlélet térnyerése. A gazdaságban képződő hatalmas profitok pedig a bankokban jelennek meg és keresik a hitelkihelyezési lehetőségeket. Ez a hitelexpanzió, amely közvetlenül a hitelválságba vezet.

Nos, ha egy Nobel-díjas közgazdászban nem merül fel az a kérdés, hogy mi történik a kereslet-kínálat törvényével a globális kapitalizmusban, akkor kiben? Ha a világ vezető közgazdászai gyermeki módon hisznek abban, hogy a kereslet-kínálat piaci egyensúlya egy „láthatatlan kéz” hatására spontán kialakul, akkor arra gondolhatunk, hogy a világgazdaság néhány Nobel-díjas tudós „játszótere”. S ha ez nem gyermeki hit, akkor több évszázados liberális dogma, vallásos hit a pénz istenében, amit nem illik kétségbe vonni. De azt feltételezni, hogy az egész mögött tudatos magatartás húzódik meg, őszintén szólva az egész közgazdász szakma erkölcsiségét kérdőjelezné meg.

Ma ott tartunk, hogy elfelejthetünk szinte mindent, ami közgazdaságtant tanultunk, mert csak akadályozza a gondolkodásunkat! Olyan dolgokra kell rájönnünk, hogy a „jóléti” társadalomban nincs többé egyensúly a kereslet és kínálat között, hiszen hitelből van az árukínálat és hitelből van az árukereslet is, mind a két oldalt a bank manipulálja. Nincs eladhatatlan áru, mert az csak az áru mellé kínált hitelkonstrukció függvénye. Ez különösen nekünk magyaroknak kellett volna, hogy a szemünket szúrja, hiszen a keresetünket tekintve mi soha nem jutottunk el a jóléti társadalomba. De hiteleket kaphattunk... Még az is kaphatott, akinek bejelentett munkahelye sem volt. Hiszen a banknak érdeke volt minél több hitelt kifolyósítani.

A jóléti társadalomban a munkabér nem a munkaerő újraelőállítási ára többé hiszen a megélhetési költségeinkbe immár a hitelköltségek is beletartoznak, azok fedezetét is meg kellene kapnunk a munkabérünkben. Ezzel szemben a munkabér csak az önerő szerepét tölti be a hitelképesség vizsgálatban, a hitelköltségeket pedig más fogyasztásunk rovására fizetjük ki. A társadalom pedig kasztosodik hitelképesekre és hitelképtelenekre, ez utóbbiak eleve másodrendű állampolgárok. A munkaerő újraelőállítása hitelből van, a banktól kaptuk kölcsön az életünket. S ahogy elveszítjük munkahelyünket, úgy az éltre sincs többet „jogunk”. A gondolatsor végén ott áll a felismerés, hogy a jóléti társadalom „jóléte” hitelből van, ha a munkalehetőségeink szűkülnek, ez maga a hitellufi, ami előbb-utóbb kipukkad. A Credit Crunch pedig 2008-ban bekövetkezett, s ez a dátum a jóléti társadalmak végét is jelentette. Megszűntek a hitelek, megszűnt a jólét is. Az teljesen mindegy, hogy mi volt a hitelválság közvetlen kiváltó oka, ha a fizetőképes kereslet szűkül, annak előbb vagy utóbb mindenképpen be kellett következnie, a hitelből finanszírozott jóléti társadalomban ez borítékolva volt. Mindezt nem látták a monetaristák előre? Hiszen Magyarországról nézve józan paraszti ésszel előre megjósolható volt.

Közben persze mindnyájan tudjuk, hogy a munkanélküli segélynek a hitelköltségeket is tartalmazó megélhetési minimumot kellene jelentenie, ahogyan cikkemben írtam erről Tamás Gáspár Miklós szavaira hivatkozva. TGM munkához nem kötött, feltétel nélküli garantált alapjövedelemről beszél. Az ellentmondás égbekiáltó, hogy a modern polgári közgazdasági szemlélet a bankokat menti és nem a bebukott hiteleseket, mert a bank a gazdaság motorja, a megszorító intézkedések azonban az egész gazdaságot fojtják meg, minek következtében egyre több ember kerül utcára. Ezen a ponton hiányzik az új gondolat. Hiányzik a válasz arra a kérdésre, hogy miből éljen meg az, akinek nem jut munka. A gazdaságélénkítés, a munkahelyteremtés egy álom csupán, egy illúzió, hiszen a gazdaság immár kizárólag a „láthatatlan kéz” hatalmában van, teljesen kicsúszott az emberi irányítás alól. Ugyan kit-mit lehetne itt még „élénkíteni”? Két nézet között őrlődik a gazdaságpolitika: a gazdaság élénkítéséhez pénzt kellene injektálni a gazdaságba, de az újra csak fedezet nélküli hiteleket jelentene. Közben pedig nem vesszük észre, hogy a gazdaság a fizetőképes kereslet hiányában haldoklik. Ennek a felismerésnek a hiányában az egész profitorientált világgazdaság az önnön csapdájában vergődik.

Magyarországon a fizetőképes kereslet az eredeti tőkefelhalmozásnak lett beáldozva. Erre vonatkozóan Gazdag László egy másik cikkét idézem:

„Magyarországon a humán tényező jelentősen alulértékelt, a teljesítményéhez képest is. Az egy főre jutó GDP terén az EU-27 átlag 62%-át érjük el, míg a reálbérszínvonal az EU-27 átlag 22%-a. ... A 2010-es hazai reálbérszínvonal az 1978-as szintnek felel meg. Csak 30 évvel ezelőtt jóval egyenlőbb volt az elosztás.”

A hivatkozott cikkben érdemes figyelni a szerző szavait, több helyen is voluntarizmussal és dilettantizmussal vádolja a magyar gazdaságpolitikát. És érdemes figyelni a szerző javaslatát is: a bérfelzárkóztatásra kell koncentrálni!

Nincs mibe tőkét injekciózni! Jelen helyzetben egyenesen a spanyolviaszt kéne feltalálni, melynek gyártásában nincs konkurensünk. A magyar munkaerő szinte a teljes jövedelmét élelmiszerekre költi, hiába élénkítjük a gazdaságot, a fizetését a Tescóban fogja elkölteni, ott pedig nem magyar árut vesz. Hogyan fog ezzel önmagának munkahelyet teremteni? Azt a spanyolviaszt is fel kell még találni, hogyan költheti a magyar dolgozó a bérét magyar árukra!

Azt látjuk, hogy mi az, amit a mai modern polgári közgazdaságtan fő prioritásként kezel, hogy az állam ne avatkozzon be a gazdaságba. Erről kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy vagy abszolút elhibázott nézet vagy nem is ez a lényeges szempont. Mi az, amivel egyáltalán nem foglalkozik a monetarista gazdaságpolitika? Mert minden bizonnyal ott van a lényeg. Azzal nem foglalkozik, amit politikai okokból nem érdeke észrevenni, aminek kimutatására nem kap megrendelést, amiről Marx központi helyen értekezik, hogy mi az érték forrása és mi a kizsákmányolás. A modern polgári gazdaságtan úgy kezeli, hogy a munkabér a munkaerőpiaci béralkuban a maga természetes módján alakul ki, és az reális, fizetőképes vásárlóerőt képez a gazdaságban előállított fogyasztási javakra. A munkabér a polgári közgazdaságtannak nem tárgya, azt a munkáltató és a munkavállaló alkujába utalja. Gondoljunk csak bele, hogy Keynes és Friedman egyaránt amerikai közgazdászok és számukra magától értetődő dolog, hogy az amerikai munkabéreken az amerikai ipar termékeit meg lehet vásárolni. De alighanem meglepődnének mindketten, ha valaki azt a kérdést tenné fel nekik, hogy a magyar munkás vajon a munkabérén meg tudja-e venni az általa gyártott Audi személygépkocsit? Vagy még durvább dolgot mondok, a kínai munkás vásárlóerőt jelent-e egy általa előállított számítógépre? De még mindig lehet fokozni a durva kérdéseket, megkérdezhetjük azt is, hogy vajon az amerikai munkanélküli fogyasztó-e a magyar gyártású Audira?

Pedig valahol ezekben a kérdésekben van elrejtve a lényeg. A béreken keresztül a tőkés termelési mód a kereslet-kínálat törvényét ignorálja, ezáltal maga a „láthatatlan kéz” nem működik. Ahogyan a tőkés termelési mód a béreket egyre lejjebb nyomja, úgy helyezi egyre inkább hatályon kívül a fizetőképes keresletet. Nekünk, magyaroknak lassacskán már a kínai bérekkel kell versenyeznünk, ugyanakkor a magyar gazdaságot a kínai munkabérek nem élénkítik.

Ez a helyzet valószínűleg akkor is kialakult volna, ha nincs a tőke szabad áramlása, ha csak maga a technikai fejlődés miatt válik a munkaerő jelentős része feleslegessé a termelőfolyamat számára, de így pár év alatt drámai következményekkel zajlott le az egész folyamat. Számunkra ez mindössze húsz év volt, még be sem integrálódtunk a globális kapitalizmusba, máris a folyamat vesztesei vagyunk. Minden egyes megszűnő munkahely a fejlett világban, amelyet nem sikerült más munkahellyel pótolni például a szolgáltató ágazatokban, csökkentette a fizetőképes keresletet a világpiacon, miközben a kínálat változatlan szinten maradt. A kereslet-kínálat egyensúlya borult fel. Összeomlott a keresleti oldal, így állt elő túltermelési válság. Ami jelenleg van, az nem egyszerűen depresszió, nem elhalasztott fogyasztás, nem óvatosság, hanem a fizetőképes kereslet hiánya.

Ennek a kérdésnek az elméleti megválaszolására a polgári gazdaságtan nincs felkészülve. A mikroökonómia szintjén a vállalatok olyan számban hoztak racionálisnak tűnő, de valójában öngyilkos gazdasági döntéseket és települtek át a Távol-Keletre, hogy az makroökonómiai sőt világgazdasági szinten teljesen irracionális és kezelhetetlen következményekkel jár. Felborult a kereslet-kínálat egyensúlya, gyakorlatilag megszűnt érvényes gazdasági törvényként funkcionálni!

Pedig a modern polgári gazdaságtan is ismeri és használja a közgazdasági statisztikát és elemzi a makroökonómiai trendvonalakat. Ha csak a GDP és a reálbérek trendvonalait állítjuk párhuzamba, akkor is nyilvánvaló, hogy egy jövedelmi ollóról van szó, amelynek a szárai egymástól távolodnak, azaz nyílik az olló. Mert a GDP a nemzetgazdaság összes jövedelme (de állhatna a helyén nettó mutató is vagy nemzeti jövedelem is, ugyanoda jutunk), a reálbér pedig a vásárlóerő. Hogyan lehet nyíló jövedelmi ollóval egy nemzetgazdaságot egyensúlyban működtetni? Ki fogja (ki lesz képes) a nemzetgazdaság előállított termékeit megvásárolni? [De erről szólnak Thomas Piketty kutatási eredményei is.]

És akkor még csak a reálbérekről beszéltünk, ami egyrészt átlagérték, tehát benne szerepel a tulajdonos-ügyvezető igazgató és a csúcsmenedzserek bére is, másrészt viszont az adatokban nem szerepelnek azok, akik önálló keresettel nem rendelkező munkanélküliek. Erre vonatkozó megbízható adatokhoz ugyanis nem jut hozzá havi rendszerességgel az adatgyűjtő rendszer.

Persze sok mindennel meg lehet próbálni magyarázni (valójában leplezni) a nyíló jövedelmi ollót. Például az államadósságokkal, vagyis azzal, hogy egyre többet kell fizetni külföldi hitelezőinknek. De ugyanezt a jövedelmi ollót a hitelező országokra nézve is fel lehet építeni. Eltérő mértékben ugyan, de az is nyílik. Fel lehet építeni egy más rendszerszemléletben is, mondjuk az egész Európai Unióra vagy az egész Földre, mint egységes világgazdaságra (világpiacra). Nincs kétségem arról, hogy ugyanezt kapjuk. Lehet finomítani az adatokat, sőt érdemes is volna, hogy pontosabban lássuk, mennyire nyílik az olló, mert vásárlóerőt jelentenek a nyugdíjak, a kifizetett segélyek stb. is.

S ha már az államadósságok szóba kerültek, akkor fogalmazzuk is meg mindjárt, hogy maga az államadósság is az új-gyarmatosítás módja. Az állam vagy piaci kamatokat fizet a hitelezőnek és azt adóban hajtja be az állampolgárokon vagy a viszonylag kedvező hitelfeltételekért cserébe beleszólási jogot enged a hitelezőnek az ország belügyeibe. Megoszlanak a vélemények, hogy melyik a kedvezőbb...

Nézzük meg, hogy valójában mit is jelent az államadósság! A gulyásszocializmusban azt jelentette, hogy a piactól eltérített árakon keresztül többet fogyasztottunk, mint amibe a kenyér valójában került, vagyis hitelből éltünk. De kire költi az állam a ma felvett hiteleket, hiszen mindennek világpiaci ára van? Azokra biztosan nem költi, akiktől a restrikciós politika révén éppen megvonja a támogatásokat vagy korlátozza a juttatásokat. Azokra költi, akiknek megrendeléseket ad, kedvezményes kamatozású kölcsönöket vagy vissza nem térítendő támogatásokat nyújt, tehát a vállalkozói szférának. S mivel az állam be nem folyt adóbevételeket takar be a felvett hitelekkel, azokra költi, akiktől az adóbevétel nem folyt be. A bérből és fizetésből élőkről nem lehet szó, hiszen tőlük az adót és járulékokat a munkáltató eleve levonja. Minden hiedelemmel ellentétben a feketén fizetett munkaerő is „nettó bért” kap. Azaz ismét csak oda jutunk, hogy a vállalkozói szféra az, akire az állam a felvett hiteleket költi. Az állam az adósságot pedig az adófizetőkre hárítja rá, ezen keresztül az eredeti tőkefelhalmozásnak egy államilag garantált módját valósítja meg, amely a bérből és fizetésből élők jövőbeni jövedelmeit sajátítja ki eleve.

Ahová eljutottunk, az egy paradoxon, az önmagában a felhalmozásért folytatott növekedés modellje. A nyíló jövedelmi olló fejezi ki a kizsákmányolás mértékét. A modern polgári közgazdaságtan tehát tud róla, hogy létezik kizsákmányolás, ismeri a fogalmat, csak nem akar beszélni róla. Az átlagember pedig levonja a következtetést, hogy Marx művei már régen a szemétbe kerültek és a kizsákmányolás, mint fogalom is kijött a divatból. A közvélemény mindezek alapján úgy gondolja, hogy kizsákmányolás, mint olyan a mai világban nincs. Nincs, mert nem beszélünk róla.

Nos, éppen azért próbálok beszélni róla, hogy rávilágítsak, ez a mai világ legnagyobb problémája, minden haladás gátja.