Mielőtt rátérnék Robert Kurz „Wertkritik” iskolájának kapcsán az önmagammal folytatott polemizálás harmadik részeként beígért növekedés fétisének kérdésére, egy kis kitérőt kell tennem a marxista politikai gazdaságtanban. Eljött az ideje, hogy megpróbáljam kifejteni kritikai nézeteimet magával a munkaérték-elmélettel kapcsolatban. Meg fogjuk látni, hogy ennek a kritikának érvényes kihatása van nemcsak a marxi bővített újratermelés egyensúlyára, de értékelhető következtetések levonását teszi lehetővé a kapitalizmus tőkeakkumulációs automatizmusának kialakulásával és a növekedési kényszerrel kapcsolatban is.

A munkaérték-elmélet bírálata

A marxi c + v + m képlet hibás, téves fogalmi értelmezésen alapul. Marx az értéktöbblet elméletben azt vizsgálja, hogy a tőke mely részéből képződik az értéktöbblet. Az állandó (constant) tőkerészt jelöli c betűvel, a változó (variable) tőkerészt a v betűvel, míg az értéktöbblet (mehrwert) az m. Marx állandó tőkének az állóeszközökbe fektetett tőkét nevezi, amelyek a termelőfolyamat ciklusában nem használódnak el, változó tőkének pedig az alkotó emberi munka árának tőkeszükségletét tekinti. Marx nézetei szerint a dolgozó ember munkavégző képessége a napi munka során elhasználódik, miközben új értéket hoz létre, ezért a változó tőke megnevezés.

Korábbi írásaimban, többek között a Függelékben kifejtettem, hogy a munkabért én nem tartom sem tőkebefektetésnek, sem a termelésben lekötött tőkének, hiszen a termék értékesítése során a munkabér közvetlenül megtérül. A munkabéreknek mondjuk átlagos egy havi összege lehet a termelésben lekötött tőke. Ráadásul a munkaerejét a munkavállaló előlegezi meg, ez tehát elvi alapon sem nevezhető a tőketulajdonos tőkebefektetésének. Álláspontom szerint a munkabér a marxi képletekben nem mint befektetett tőke szerepel, hanem mint egy értékképző termelési tényező „ára”. Ez két különböző dolog.

Vitatom az állandó tőkerész értelmezését is a képletben. Az állandó tőke elnevezés pontosan azt takarja, hogy az állóeszközökben lekötött tőke nem használódik el a termelőfolyamatban. Vitatható tehát az egész lekötött állandó tőke szerepeltetése a képletben. Közgazdasági értelemben jogosan az amortizáció volna az, amit a képletben szerepeltetni kellene! Az amortizációt a betűvel jelölve a így változik az egyenletünk:

a + v + m = a + y

ahol y a yield (hozam, kihozatal, teljesítmény) szóból származtatott jelölés és a hozzáadott értéket jelenti. Nemzetgazdasági összesenben a nemzeti jövedelem (GDP) mikrogazdasági megfelelője.

A felírt egyenlet pontosan azt fejezi ki, hogy az értékesített termék árában az amortizáció a tőkésnek közvetlenül megtérül. Számviteli szempontból a nyereségadó alapját az amortizáció csökkenti, tehát kvázi költségként elszámolható tétel. Azaz az egyenlet bal- és jobboldalán szereplő amortizációval egyszerűsítve kapjuk a munkaérték-elmélet általam helyesnek tartott alapegyenletét.

v + m = y

A fenti értelmezési eltérések az egyszerű és a bővített újratermelési folyamat egyensúlyát leíró egyenletekre is vonatkoznak, de ezek ismertetésétől itt most eltekintek. Annál is inkább, mert erős kételyeim vannak abban a tekintetben, hogy egyáltalán létezhet-e egyensúly a kapitalizmusban. Úgy tűnik, a kapitalizmusban helyesebb egyensúlytalanságról beszélni, mint egyensúlyról.

Az emberi erőforrás mint humán tőke

Az előző fejezetben arra kívántam rámutatni, hogy Marx helytelenül tekinti a munkabért egy olyan tőkének, amit a tőketulajdonos fektet be a termelési folyamatba. A munkabér nem lekötött tőke. Miután tisztáztuk, hogy az állandó tőke és ezen belül az állóeszközökben lekötött tőke nem vesz részt az értékteremtés folyamatában, annak csupán eszköze, már matematikailag is képesek vagyunk ezt a gondolatot leírni.

v ------> v + m

Gondolom bárki számára egyértelmű, hogy a bemutatott matematikai képletben az egyenlőségjelet nem lehet kitenni. Ennek az az oka, hogy a v betű a képlet bal és jobb oldalán nem ugyanazt fejezi ki. A bal oldalon a marxi változó (variable) tőke szerepel, azaz egy értékképző tőkéről van szó, a jobb oldalon pedig a munkaerő ára (a munkabér) jelenik meg, amely a munkaerőpiacon határozódik meg. A kettő nem ugyanaz. Más szavakkal a bal oldalon az érték forrását tüntettük fel, a jobb oldalon pedig a létrehozott új érték mint jövedelem elosztását írtuk le.

A humán tőke az, ami a képlet bal oldalán szerepel. Az alkotó ember képességéről van szó arra nézve, hogy értéket hozzon létre a munkája során. Ha logikusan végiggondoljuk, ez egyáltalán nem lehet a tőketulajdonos befektetése a termelőfolyamatba – lévén nem rabszolgatartó társadalom vagyunk. A humán tőke csakis a dolgozó ember tőkebefektetése lehet!

A matematikai kifejezés jobb oldala pedig pontosan azt tükrözi, hogy az értéket létrehozó ember nem kapja meg a munkája ellenértékét, mert az értéktöbbletet a tőketulajdonos sajátítja ki. A munkabér nem más, mint a modern rabszolgatartásban az emberi erőforrás, azaz a bérrabszolga ára.

A humán tőke mint tőkeapport

A humán tőke fogalmának meghatározása alapján a munkavállaló tulajdonjogának elismerését tartom szükségesnek a termelőfolyamatban létrehozott új érték felett. Hangsúlyozom azonban, hogy ez nem jelent tulajdonjogot a tőketulajdonos által a termelőfolyamatba befektetett lekötött állandó tőke felett. Annak hasznait továbbra is a tőketulajdonosnak áll jogában élvezni. S mivel a társadalmi termelés közös érdek, ezért kell, hogy a tőketulajdonos és a munkavállaló megosztozzanak a munka eredményén! Ebben az értelemben természetesen a tőketulajdonos az állam is lehet.

Marx iránti tiszteletből a változó tőke betűjelét megtartani javaslom, de valamilyen megkülönböztetés indokolt a humán tőke és a munkabér között. Ennek érdekében javaslom bevezetni v_HT és a v_mb jelölést, amelyek megfelelően az értéktöbblet is felosztandó a humán tőke és a tőketulajdonos által befektetett tőke között. Az egyenlőségjelet immár ki lehet tenni. 

v_HT = v_mb + m_HT + m_c

A kifejtett gondolatmenet nem pusztán egy gondolatkísérlet Marx téziseinek helyes értelmezésére, hanem kimeríthetetlen tárháza a továbbgondolásnak és a lehetséges következtetéseknek. Az első és alapvető következtetés, hogy Marx képleteinek alkalmazása során mindig tisztában kell lenni azzal, hogy az adott szövegkörnyezetben éppen miről van szó, azaz humán tőkéről vagy munkabérről.

Tulajdonképpen a saját múltban elkövetett írásaimmal kapcsolatban is feladatom volna, hogy ezt az értelmezést utólag elvégezzem.

De ennél talán sokkal fontosabb következtetés, hogy pontosan megfogalmazható, mit is értünk kizsákmányolás alatt. Kizsákmányolás az a hatalmi helyzet, melyben a munkást arra kényszerítjük, hogy a humán tőkéjét éhbérért bocsássa áruba, holott annál sokkal többet ér. Lemondásra kényszerítjük a létrehozott új érték feletti tulajdonjogról.

Magától értetődő módon meg tudjuk fogalmazni a polgári közgazdaságtani irányzatok és általában a (neo)liberalizmus kritikáját a kérdéssel kapcsolatban, hiszen mindezek úgy tekintik, hogy a munkaerő árát a munkaerőpiac határozza meg. Slussz-passz, ez minden, több nem jár!

Belátható, hogy a kizsákmányolás nem orvosolható bérrendezéssel, hiszen a humán tőke „értéke” is csak a létrehozott új érték piaci értékesülése során állapítható meg.

Egy sor más kérdésben is segít eligazodni a képlet. Például, hogy a létező szocializmus miért nem volt képes meghaladni a dolgozó ember bérmunkásként való viszonyulását a társadalmi tulajdonhoz. Egyszerűen arról van szó, hogy a létező szocializmus állammonopol-kapitalizmusként viselkedve a társadalmi tulajdont állami tulajdonként kezelte, a dolgozó ember humán tőkéjét és a munkájával létrehozott eredmény feletti önrendelkezési jogát pedig nem ismerte el.

A tulajdoni rész arányának meghatározása

A képletből levonható legfontosabb következtetés pedig az, hogy a humán tőke szerepét elismerve képessé válunk a dolgozó kollektívát megillető tulajdonrész számszerűsítésére. Ha egy vállalat összes tőkéje a v_HT + c összegeként fejezhető ki, akkor a dolgozó kollektívát megillető résztulajdon aránya a v_HT/(v_HT + c) képlet alapján határozható meg. Ezzel szinkronban a tőketulajdonos résztulajdon aránya: c/(v_HT + c). Önmagában ez a meghatározás egy roppant egyszerű logikai következtetés eredménye.

Mielőtt valaki élből cáfolni kívánná a humán tőke jogát a résztulajdonlásra, az olvasó figyelmét fel szeretném hívni arra a tényre, hogy a polgári gazdaságtan, a gazdasági jog és a társasági törvény egyaránt ismerik a tőkeapport és ezen belül a szellemi apport fogalmát. Többek között Széles Gábor is azzal kezdte meggazdagodását, hogy szellemi apportját ismerték el a privatizációban. Miért ne volna ugyanez a szemlélet alkalmazható a dolgozó kollektívára is?

Arra is felhívnám a figyelmet, téves nézet úgy gondolni, hogy kizárólag csak a vállalati menedzserek vagy a magasan kvalifikált mérnökök munkája képvisel humán tőkét, az egyszerű fizikai munka nem. Legfeljebb csak az arányokon lehet vitatkozni.

A nyereség felosztásának meghatározása

A tulajdoni részarányok meghatározása után a létrehozott értéktöbblet meghatározása már triviális módon történik. A dolgozói részesedés a profitból:

m_HT  =  m *  v_HT/(v_HT + c)

A tőketulajdonos profitja értelemszerűen a különbözet. Mivel azonban a dolgozói kollektíva az ilyen módon kiszámított nyereségrészesedést nem kapja meg, ez az összeg minősül a tőketulajdonos által jogszerűtlenül kisajátított profitnak. Ilyen módon a kizsákmányolás összege számszerűen bizonyított.

Terjedelmi okokból itt most megállok. Folytatása következik...

A sorozatban eddig megjelent írások:

• 2013.07.01. Függelék – Fogalmak értelmezése a marxista terminológiában
• 2013.07.01. A tőke fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – I. rész
• 2013.07.03. A pénz fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – II.