Ebben a blogban a gondolataimat szeretném kifejteni a szegénységről és a gazdagságról. Olyasféle dolgokról beszélnék, mint a szótárunkból és világnézetünkből száműzött fogalom, a kizsákmányolás. Tisztában vagyok vele, hogy a gondolataim nem lesznek népszerűek, de mivel ezt tartom a mai kor legnagyobb problémájának és a fejlődés legkomolyabb gátjának, ezért beszélni kell róla. Mivel a legtöbb ellenvélemény a liberális oldalról várható, ezt megelőzendő egyenesen a közepébe vágok bele, hogy ne menetből, menet közben kelljen a nézeteimet kifejteni, elrejtve a hozzászólások között. Írásaimat nem csak a hozzám hasonló baloldali gondolkodóknak ajánlom, hanem az Occupay mozgalmaknak is, mindazoknak, akikben már megfogalmazódott, hogy nem tetszik a rendszer, de a kritikán kívül a konkrét követelések megfogalmazásáig még nem jutottak el. Ajánlom a blogomat azoknak a liberális gondolkodóknak is, akik keresik a jobbító szándékú párbeszéd lehetőségét. Azt ígérni tudom, hogy a probléma-megközelítésem nem ortodox kommunista.
A blogbejegyzéseim egymásra épülő rendszert fognak alkotni, ezért igyekszem alulról építkezni. Ennek ellenére előfordulhat, hogy amit az első bejegyzésekben megfogalmazok, az csak később válik érthetővé. Sajnos linket mellékelni jövőbeni bejegyzésekre nem tudok, de ahol szükséges, utalni fogok erre.
A liberalizmusról általában
A liberalizmus a mai kor uralkodó eszméje. A rendszerváltás után keletkezett ideológiai űrben nem volt semmi más, ami átvegye a szocialista ideológia megüresedett helyét. Végül is a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas követelménye szépen hangzó fogalmak, a mai modern ember számára minden különösebb előtanulmány és filozófiai képzettség nélkül elfogadhatók és olyan tágan értelmezhetők, hogy abban egészen különböző világnézetű emberek is pozitív tartalmat találhatnak. Mindezek következtében az átlag polgár tulajdonképpen nincs is tisztában azzal, hogy mit jelent a liberalizmus. A liberális szabadságeszméről az emberek többsége mindössze annyit tud, hogy mindent szabad, ami más jogát nem csorbítja. Ezt az Emberi és polgári jogok nyilatkozata 1789. augusztusában így fogalmazza meg:
„A szabadság azt jelenti, hogy minden megtehető, ami másnak nem árt: ennélfogva minden ember természetes jogai gyakorlásának csak olyan korlátai vannak, amelyek a társadalom más tagjai számára is biztosítják ugyanezen jogok élvezetét. Ezen korlátokat csak a törvény határozhatja meg.”
Ez az a pont, ameddig az átlagember a liberalizmust önmaga számára értelmezni tudja. Ez az a pont, ameddig a filozófiai gondolkodás a köznapi szinten értelmezi a saját világnézetét. S valljuk be őszintén, nem túl nehéz feladat megteremteni a szinkront a saját önzésünk és a liberalizmus között, amely tulajdonképpen a kapitalizmus filozófiája. A marxizmus-leninizmus alapvető műveit minden bizonnyal nem szükséges elolvasni hozzá. S mivel a törvény előtti egyenlőség deklarált alapelv, azt kétségbe vonni sem jut eszünkbe. Innentől kezdve oly könnyű rámondani, hogy az egyén felelősségi körébe tartozik, képes-e élni a számára „egyenlő mércével biztosított szabadság” lehetőségeivel, azaz képes-e sikeres lenni, képes-e boldogulni. A liberalizmus számára a szegénység-gazdagság kérdése nem intézményesített probléma.
Liberalizmus kritikámhoz Majoros István Az európai liberalizmus kialakulásáról, jellemzőiről című munkáját kívánom használni forrásként egyszerűen azon okból, mert az interneten bárki számára hozzáférhető. Ebben a munkában is "A liberalizmus jellemzői" (379-382. oldal, illetve pdf formában a 7-10 . oldal) c. fejezetre hívnám fel a figyelmet. Idézek belőle.
"A liberalizmus alapjában két elvet hirdet az egyén számára: a legszélesebb értelemben vett szabadságot (szólás, sajtó, gyülekezési, egyesülési, stb.) és az egyenlőséget. Ez utóbbi azonban önmagában, magyarázat nélkül csalóka elv. Csalóka, mert csupán két területen, a törvény előtt s az adózás terén hirdeti az egyenlőséget. ... Minden egyéb téren egyenlőtlenséget képvisel, okoz, s ez jelentkezik már a politikában. Egy liberális rendszer politikai életében való részvétel egyenlőtlenséget okozó tényezőkre, főleg a vagyonra, a pénzre épül. ... Egyenlőtlenségekhez vezető tényező a kultúra is, amely a társadalmi mobilizáció szempontjából is fontos. Az érvényesülésre ugyanis egy polgári társadalomban vagy az anyagi, vagy a szellemi gazdagság ad lehetőséget."
A fenti idézetből származik, hogy a liberalizmus önmagában nem jelent demokráciát, mert a politikából az eliten kívül más rétegek ki vannak zárva. Ezek nem az én szavaim, hanem Majoros István szavai. Ő írja és nem én, hogy a liberalizmus esélyegyenlőtlenséget jelent például a kultúra terén. Igaz, hogy a liberalizmus nem fogalmaz meg kizárólagosságot az anyagi vagy kulturális érvényesülés terén, MEGENGEDI, HOGY TANULJ, HA KÉPES VAGY RÁ ÉS GAZDAGODJ, HA KÉPES VAGY RÁ, de mindenütt a fejlett ipari társadalmakban fizetős a felsőoktatás! Azaz mindenütt a fejlett ipari társadalmakban azoknak a kiváltsága a tanulás, akiknek van rá pénze! Magyarországon pedig már a középfokú oktatás, a szakmunkásképzés is anyagi szempontból megoldhatatlan probléma sokak számára.
A liberális szabadságeszme
A mai kor neoliberalizmusa nem azonos a felvilágosodás korának szabadságeszményével. A mai kor "szabadelvű" és nem "szabadságelvű" és ez a szabadelvűség is leginkább azokra nézve olyan megengedő, akik valamilyen cselekvéshez elegendő képességgel rendelkeznek. Akik nem rendelkeznek egy cselekvés képességével, azok számára nem létezik megengedő magatartás sem. Vagyis a neoliberális szabadelvűség a pénzarisztokráciával, a gazdasági elittel összefonódott hatalom ideológiája és nem a népé. Ebből a gondolatmenetből a kollektív szabadságjogok sérelme vezethető le az egyéni szabadságjogok oltárán. A mai kor neoliberalizmusa machiavellisztikus, mert a szabadság kevesek sajátja lehet, csak az erősek, az ügyesek szerezhetik meg, de közben a hatalom képmutató és színlelő, mert az erényesség látszatát igyekszik fenntartani.
A rendszerváltás után kialakult azok rétege, akik számára a liberális szabadságeszme valósággá vált. Ebben a rétegben az egyén sikereit szabadsága határainak kiszélesedéseként élte meg. E folyamatban született meg a sikert eredményező polgári szabadság, amelyhez az egyén az önmagában való hit, a tudás, az intelligencia révén jutott el, s így szabadsága forrásait is ezzel azonosította. Ennek a szabadságnak azonban anyagi következményei is voltak, hiszen a szabad, a vállalkozó kedvű polgár meggazdagodott, így a későbbiekben szabadságának alapját a pénzben látta, illetve a vagyon és a szabadság közé egyenlőségjelet tett.
De kialakult az a réteg is, amelybe tartozó egyének a sikertelenségüket kirekesztettségként, a szabadság hiányaként élik meg, ők a liberalizmust a szegénységgel és a nyomorral azonosítják. Ebben az ellentmondásban testesül meg a liberalizmus válsága és vetítődik előre nemcsak a liberalizmus, hanem a tőle elválaszthatatlan kapitalizmus bukása is.
S bár a liberalizmus a szabadságeszméjét általános értelemben, a társadalom minden tagjára vonatkozóan fogalmazza meg, ennek ellenére nyilvánvaló, hogy az általános értelemben vett szabadság csak akkor valósulhat meg, ha az egyenlőség garanciái is léteznek.
Egyenlőség a liberalizmusban
A liberalizmus egyenlőségeszményéről Majoros István is azt írta, hogy „csupán két területen, a törvény előtt s az adózás terén hirdeti az egyenlőséget. ... Minden egyéb téren egyenlőtlenséget képvisel”. Az adózás terén megvalósuló egyenlőség a közteherviselés elvét jelenti. Az adó mértékétől eltekintve erre elviekben azt lehet mondani, hogy vitán felül áll. Foglalkozni nem ezzel, hanem a törvény előtti egyenlőség kérdésével kell!
Erre a kérdésre egy kedves ismerősöm úgy fogalmazta meg a véleményét, hogy a törvény előtti egyenlőség néha nem érvényesül. Olyasmire gondolt, hogy akinek nincs pénze jó ügyvédre, annak az igazságszolgáltatás esetleg nem ugyanolyan igazságot szolgáltat. Ez azonban esetleges, általánosságban nem jellemző dolog, nem a liberalizmusnak felróható működési hiba. A hivatkozott ismerősöm véleménye szerint az egyenlőség csak akkor szenved csorbát, ha a jogrendszer bárkit is, bármilyen – esetünkben vagyoni – okból diszkriminál. Ilyesmit pedig a liberális jogrendszerben kimutatni nem lehet.
Nem kell a törvény előtti egyenlőség kérdésében jogi diszkriminációt keresni annak bizonyításához, hogy a szegénység és a gazdagság között törvényszerű szakadék van és ez a szakadék törvényszerűen növekszik. Elég csupán az öröklés jogintézményére gondolni. A vagyonos ember a vagyont örökíti, a nincstelen pedig a vagyontalanságot. A vagyonos ember a vagyonát tőkeként működtetve profitra tesz szert és generációról generációra egyre többet örökít, a vagyontalan pedig örökre bérmunkás marad, aki éhbérért dolgozik, és a gyerekére örökíti a saját kiszolgáltatott helyzetét. Nem kell ide semmi diszkrimináció, nem kell korlátozni a jog érvényességi körét. Akinek nincs mit örökíteni, arra hiába vonatkozik az öröklési jog. Nyugodtan ki lehet azt terjeszteni a vagyontalan emberre is, élni úgysem tud vele. Számára az öröklési jog egy tartalmatlan, üres formaság. Ilyen értelemben tehát az öröklés jogintézménye a liberális törvény előtti egyenlőség eszméjét felülírja.
Ilyen könnyű bizonyítani, hogy nem létezik törvény előtti egyenlőség. A cáfolhatatlan érv itt hever az orrunk előtt, majd belebotlunk, és nem vesszük észre. Innen kezdve pedig nyilvánvaló, hogy a vagyonos ember tehetségtelen, lusta és alkalmatlan gyereke jobb esélyekkel indul az életben, mint a vagyontalan szülők tehetséges és szorgalmas gyereke. Értelemszerűen igaz ez az iskoláztatásra is. De igaz akár arra az esetre is, ha a vagyonos ember gyereke kretén volna, legfeljebb kineveznek melléje egy gyámot, aki helyette működteti a tőkéjét. Az esélyegyenlőség hiánya a mai korban gyakorlatilag a feudális előjogokhoz hasonló születési előjogokat valósít meg! Ha becsületesek akarunk lenni önmagunkhoz, akkor ezt be kell látni!
Kijelenthető, hogy esélyegyenlőség a liberalizmusban nem létezik. Ha pedig nincs esélyegyenlőség, akkor egyenlőségről szó sem lehet! A liberális egyenlőségeszme csupán formális. Hogyan lehet az egyéni szabadságjogokat egyenlőség nélkül értelmezni?
Az esélyegyenlőség jogi garanciákat követelne meg. Például azt, hogy rászorultsági alapon az állam bárkinek a taníttatását támogatja. A kevésbé tehetségeseknek a szakmunkásképző befejezéséig, a tehetségeseknek pedig akár az egyetemi diplomáig vagy még tovább.
Szinte hallom most a felhördülést, hogyan képzeled, hisz az ember azért dolgozik, hogy a családjának több legyen!? Ez a tipikus reakció. Mielőtt ilyen észrevételeket kapnék ezen a fórumon is, el szeretném mondani, hogy nem vitatom el a becsületes munkával szerzett vagyon örökítésének jogát és lehetőségét. Csupán jelzem, hogy volna ezen a kérdésen mit átgondolni. Például, ha sikerül bizonyítani, hogy létezik kizsákmányolás, ha a profitnak van egy olyan része, amelyet a tőketulajdonos jogtalanul sajátít ki, akkor annak a profitrésznek az örökítése sem jogos. Ezzel a kérdéssel későbbi beírásaimban kívánok foglalkozni.
Elgondolkodtató megjegyzések
Vajon az egyén legteljesebb szabadsága csak úgy valósítható meg, hogy tudatosan és következetesen megvonjuk az esélyegyenlőséget egész társadalmi rétegektől? Mert ez nyíltan és - mondjuk ki őszintén - teljes mértékben ellenszenves módon azt jelenti, hogy a politikai-gazdasági elit a saját liberális szabadságeszményét, amely csak önmaga számára jelent szabadságot, széles tömegek rovására valósítja meg. A gazdagok a szegények rovására gazdagodnak! Teszi ezt olyan módon, hogy maga a szabadságeszme közben széles társadalmi rétegek számára vonzó és kívánatos. Ravasz dolog, de immár hatástalan...
Az a meglátásom, hogy a rendszerváltás után eltelt húsz év elegendő volt ahhoz, hogy széles társadalmi rétegek ebből a liberális szabadságeszméből kiábránduljanak és felismerjék azt, hogy az esélyegyenlőség hiánya valójában elnyomást jelent. Ennek szerepe volt abban, hogy a választásokon a liberális „baloldal” súlyos vereséget szenvedett. És itt egyáltalán nem arról van szó, hogy nem voltak források a szegény néprétegek felzárkóztatására, mert általában az őszinte rendszerkritika hiányzott a politikából. Azaz sokkal inkább arról volt szó, hogy széles tömegeket eleve nem sikerült megnyerni és a kérdéses források eleve létre sem jöhettek a társadalmi termelőfolyamatban. Érdekeltség nélkül pedig profit sincsen. Annyi biztosan nem, amennyi lehetne.
Ne ringassuk illúziókban magunkat! Ehhez a liberális demokráciához nincs visszatérés! A társadalomnak az a legnagyobb baja, hogy nem tudja, a Fidesz-kormányzat elzavarása után kit juttasson hatalomra. Nincs kormányképes erő és végképp nincs, akinek elgondolása is volna.
A liberálisoknak is gondolkodni kellene a liberalizmus megreformálásán! Erre kínál lehetőséget ez a blog.
