Írásomat elsősorban azoknak ajánlom, akik tagadják, hogy a magántulajdon elvén működő piacgazdaságban létezik kizsákmányolás. Ajánlom továbbá bárki másnak, aki a kritikai marxizmust a „vulgármarxizmus” pejoratív tartalmú kifejezéssel azonosítja, mintha nem volna egyéb értelmetlen marxista frázisok halmazánál. Olyanok minősítik a munkámat „vulgármarxizmusnak”, akik az írásaimat nem is olvassák s ha olvassák is – nem értik. A tudatlanság és a politikai analfabetizmus fogalmazódik meg ezekben a véleményekben olyan emberek szájából, akik a nyilvános vitát az általam felvetett kérdésekről messze elkerülik. Vélhetően nem is tudnak mit felhozni a nézeteimmel szemben.

Egyáltalán nem leplezem a szándékomat, hogy a trendi liberális (szabadelvű) véleménnyel kívánok vitába szállni, amelyről az ilyen nézeteket vallók tulajdonképpen meg sem tudják mondani, hogy mi az. Általában valamiféle humanizmust szoktak emlegetni – konkrétumok nélkül. Maga a kapitalizmus volna a humánus emberi cél?

Bízom benne, hogy a gondolkodó többség nem „vulgármarxizmust” kiáltó „lumpenproletár” tudatlansággal, nem a „munkásarisztokrácia” szociáldemokrata megalkuvásával és nem is az önmagával meghasonult „entellektüel” értelmiség (?) lakáj-humanitásával (?) viszonyul a párbeszédhez. A megfogalmazásból talán érezni, hogy túlzott illúziókban nem ringatom magamat.

A következőkben kísérletet teszek arra, hogy a kritikai marxizmus tudományos alaposságával leírjam, mit jelent az a gondolat, hogy „a kapitalista fejlődés nem fenntartható”, illetve mik azok a feltételek, amelyeket betartva bármilyen fejlődés fenntarthatónak nevezhető.

Mi az, amit NEM állítok?

Mielőtt valaki nekem esne, sietek kijelenteni, hogy mi az, amit NEM állítok. Egyetlen szóval sem állítottam soha és most sem teszem, hogy minden vállalkozó, minden tőketulajdonos embertelen kizsákmányoló volna. Egyszerűen csak feltételezem, hogy magával a kapitalizmus működésével nincs tisztában, vagyis azzal, hogy a kapitalizmus a lényegét tekintve kizsákmányoló társadalom. Ilyen jóhiszemű feltételezést azonban nem vagyok hajlandó olyanokkal szemben megfogalmazni, akik mereven elzárkóznak a kérdés megvitatása elől is. Nem tudok elnéző lenni a megfellebbezhetetlen liberális véleménnyel szemben sem, amelyből csak úgy sugárzik a felsőbbrendű nagyképűség és az értelmiségi elitizmus – tárgyi tudás nélkül a háttérben.

Nem állítottam soha, most sem teszem, hogy a profit teljes egészében jogtalan kizsákmányolás volna. Ebben a kérdésben a véleményem eltér Marx álláspontjától, aki azt vallotta, hogy a profit kisajátítása teljes egészében jogtalan. Mi nem fogalmazhatunk meg ilyen állítást – mindaddig, amíg úgy érezzük, hogy tőkebefektetőkre stükségünk van. Azt ellenben igenis állítom, hogy a profit egészének kisajátítása jogszerűtlen. Véleményem szerint a tőketulajdonost joggal illeti meg hozadék a tőkebefektetése után mindaddig, amíg társadalmi érdek fűződik tőkéjének a befektetéséhez. A jogi és közgazdasági feladat tehát a tőketulajdonost joggal megillető nyereségrészesedés arányainak a megállapítása. Írásaimban erre teszek kísérletet.

Ellenben igenis állítom, hogy az olyan fokú önzés, amely a profit teljes egészének kisajátításában megvalósul, az társadalmilag káros. Ilyen tekintetben fals dolog a vállalkozás szabadságáról beszélni! A „vállalkozás szabadsága” nem terjedhet ki olyan profit kisajátítására, amely más személy jogos érdekébe ütközik. Márpedig ilyen jogos érdek az elvégzett munka eredményéhez fűződő jog is! Ezért elengedhetetlenül fontos a kisajátítás törvényi kereteit tisztázni, mely egyben a kizsákmányolás törvényi korlátait is fogja jelenteni. Enélkül a mai korban törvény előtti egyenlőségről nem is lehet beszélni, hiszen nincs jog, amely a kizsákmányolást szabályozná. A liberális jogállamiság „szabadság” felfogása a „vállalkozás szabadsága” tekintetében értelmezhetetlen. Illetve csak egyféleképpen értelmezhető, mert minden más emberi jogot a vállalkozás szabadsága mögé rangsorol.

Az írásom tehát szól a „szabadság, egyenlőség és testvériség” fogalomkörének tisztázásáról, de nem szól senki személyes felelősségéről. Személyes felelősség a kérdésben egyedül az Adam Smith-féle „láthatatlan kéz” esetében merül fel, amelynek önző mechanizmusa törvényszerű módon sodorja a világot visszafordíthatatlan káoszba. Szó van tehát a libertarianizmusról, a beavatkozásmentes szabadpiacról, mely a mai formájában a törvényesített törvénytelenséget valósítja meg.

Egyetlen szóval sem állítottam, hogy a társadalomnak – azaz az általam értelmezett „közjónak” – nem érdeke a beruházás, a felhalmozás, az egyensúlyi növekedés vagy a bankok egészséges gyarapodása. Bármi ilyen következtetés levonása a szavaimból téves volna. Igenis mindnyájunk érdeke az egyensúlyi növekedés, azaz a fejlődés, beleértve a technikai-technológiai fejlődést is.

De egyáltalán nem érdeke senkinek – még a tőketulajdonosoknak sem – az egyensúlytalanság! Nem érdekünk az olyan növekedés, amely a gazdaságnak mint alrendszernek az egyensúlyát felborítja. Az egyensúly felborulása az, amely a társadalom jelentős részét kilátástalan szegénységbe és számára előnytelen hatalmi helyzetbe sodorja. Hogy emberhez méltatlan bérért kell munkát vállalnia és méltatlan körülmények között hiteleket felvennie és kamatokat fizetnie.

Ami ellen viszont határozottan tiltakozom, hogy az egyensúlyi fejődés feltételeit felrúgva tudatosan törekszünk az egyensúlytalanságra, azaz erőfölényes gazdasági-társadalmi, egyszóval politikai helyzet teremtésére. A munkavállalókkal szembeni erőfölényes helyzet a polgári társadalomban az uralkodó tőkésosztály számára öncél: a profitmaximalizálás feltételei erőfölényes helyzetben ugyanis jobbak.

Ennek tükrében kérem érteni minden szavamat!

A társadalmi szempontból fenntartható fejlődés általános feltételei

Írásomban nem foglalkozom a fenntartható fejlődés ökológiai szempontjaival. Ezeket evidenciának tekintem és úgy gondolom, hogy az ökológiai környezet egyensúlyával foglalkozó szaktudományok autentikus módon képesek a probléma megfogalmazására és leírására. Ebben önmagamat laikusnak tekintem. Amivel foglalkozni kívánok, az kizárólag a társadalom saját fejlődésének az egyensúlya, amelynek kérdésében mi magunk, az ember saját szemlélete a legnagyobb gát. Teljesen konkrétan a kapitalista fejlődés értelmezéséről van szó.

Térjünk tehát a lényegre! A bővített újratermelés folyamatának egyenlete a hozzáadott értéket (y) írja le^[4]. Az egyenletben a v_HT – a humán tőke^[4], c_v – a vállalat vagyonának növekménye (virtuális tőkének azért nevezem, mert ennek a vagyonrésznek a tulajdonjoga vitatott)^[6], v_mb – a munkaerő ára (a ténylegesen kifizetett munkabér), m – az értéktöbblet mint jövedelem nem nevesített része^[8], k – bármilyen címen kifizetett hitelkamat. A hozzáadott érték a kövekező egyenlettel írható le:

y = v_HT = c_v + v_mb + m + k

A hozzáadott érték globális szinten statisztikailag összesíthető, az eredmény a globális jövedelem (GDP). A globális árumennyiséget, pontosabban a globális kereslet-kínálat kínálati oldalát kaptuk meg, amely a világpiacon realizálódik. Mindez matematikailag a következőképpen írható le:

Y = ∑v_mb + ∑c_v + ∑m + ∑k

Ezzel szemben a keresleti oldal – ha a tőkések saját fogyasztásával és a termelő fogyasztással elhanyagolunk – a kifizetett munkabérek globális összege. Nyilvánvaló következtetés, hogy a globális kapitalizmusban az egyensúly feltételei hiányoznak, mert matematikai egyenlőtlenség áll fenn.

∑v_mb ≠ ∑v_mb + ∑c_v + ∑m + ∑k

Az egyenlőtlenség azt a matematikai képtelenséget fejezi ki, hogy önmaga egy részéből nem lehet az egész létrehozott összértéket megvásárolni. Az összes érték értékesülése lehetetlen, arra a globális munkabér nem biztosít fizetőképes vásárlóerőt. Ennek magyarázata az, hogy a munkabérekből a kizsákmányolás során kisajátított értékrészt nem lehet sem megvásárolni, sem elfogyasztani. Ahhoz, hogy a tőketulajdonos (és a bank) az általa kisajátított jövedelemrészt realizálni tudja, nincs meg a fizetőképes vásárlóerő. Ezen a megállapításon az sem változtat semmit, hogy a tőkések saját fogyasztása és a termelő fogyasztás a kiesett fogyasztás egy részét pótolni tudja, mert az ilyen módon kifejezhető fizetőképes kereslet szintén csak töredéke az egésznek.

Mivel a munkabérek az egyenlőtlenség mindkét oldalán szerepelnek, az értékével egyszerűsíthetünk:

0 ≠ ∑c_v + ∑m + ∑k

Aminek értékesülésére globlisan nincs fedezet, az maga termelési folyamat során kisajátított összes jövedelem. A globális egyensúly csak akkor teljesülhetne, ha a termelőfolyamat során kisajátított jövedelem összege nulla volna. De mivel a kisajátítás nem zéró, a fizetőképes kereslet hiányát csak a globális államadósság képes betölteni.

Ebből az utolsó képletből látható az oka annak is, évszázadokon keresztül miért nem vettük észre, hogy egyensúlyi fejlődés nem lehetséges a kapitalizmusban. Amíg az extenzív fejlődésnek külső forrásai a gyarmatosítás és az újgyarmatosítás révén adottak voltak, amíg volt honnan elszívni a jövedelmet, addig a külső források (piacok) betakarták a hiányt. A globális kapitalizmus azonban körbeért, az államadósságként jelentkező hiány immár nem leplezhető.

A neoliberális/neokonzervatív monetáris blöff

Nem tudom, hogy valaha leírta-e már elméleti közgazdász a globális szinten növekvő államadósságok rejtélyét, hogy törvényszerű a nemzetállamok eladósodása a „jóléti” társadalomban. Amire nincs meg a fedezet a rendszerben, azt „külső forrásból” lehet csak fedezni. Ez a külső forrás a „virtuális pénz”, amelyet a semmiből teremtünk. Ilyen virtuális pénz az államadósság is. Nincs fedezete a szociális hálónak: a munkanélküli segélyeknek, az öregségi nyugdíjnak, a közegészségügynek, a közoktatásnak. Mindezt a jövedelmet a tőketulajdonosok szívják el: a reálgazdaság és a bankszféra.

A rendszerváltás okaként szoktuk felhozni, hogy a gulyásszocializmusban kolbászból volt a kerítés, de a kolbász államadósságból volt. Bármilyen óvatos volt is a fejlődés az „átkosban”, államadósságból volt a „jólét”. Most meg azt látjuk, hogy a globális kapitalizmusban is adósságból van minden, még a munkanélküli segély is. A jövedelmet a gazdaságból a tőketulajdonos réteg szivattyúzza ki. Ezért jogos a vállalati vagyon növekményét virtuális tőkének nevezni. Ez az oka annak is, hogy a bankok teljes vagyonát virtuális pénznek tekinthetjük.

Ez egyszerűen képtelenség! Meg sem tudjuk mondani, hogy mi az a valós érték, ami szükségletet elégít ki és annak mennyi az „ára”. A „jóléti társadalom” egész jóléte virtuális. S amióta a hitelezés visszafogottá vált, vége lett a jóléti társadalomnak is.

Az államadósságot, amire a tőketulajdonosok összes virtuális tőkéje (vagyona) épül, azt mi magunk, az adófizetők fizetjük. Az is fizeti, aki soha nem vett igénybe hitelt. Sőt az is, aki hitelképtelen, mert olyan alacsony a jövedelme, hogy a bank nem ad neki hitelt. Akad-e valaki, aki kétségbe meri vonni, hogy ez kizsákmányolás? Méghozzá államilag intézményesített kizsákmányolás! Az államadósságot mindenki fizeti, kivéve, aki adómentességet kap! És az ki? Ki kapja a vissza nem térítendő állami támogatásokat és a kamatmentes kölcsönöket? Mit jelent a „munkahelyteremtés” és a „vállalkozásélénkítés” a gyakorlatban? Korábban leírtam már: a vállalkozások segélyezését jelenti. Ez a neoliberális/neokonzervatív monetáris blöff addig működik, amíg mi, az áldozatok, a társadalom rá nem jövünk az átverésre! Ideje elgondolkodni!

A monetáris blöff: a pénzteremtés és a kamat

De azon is ideje elgondolkodni, hogy mit jelent a kereskedelmi banki pénzteremtés! A pénzteremtés a hitel, amelynek célja a reálgazdaság pénzszükségletének a biztosítása, és melynek ára a kamat – amely szintén semmiből teremtett virtuális pénz és egyben a bankok virtuális jövedelme. Mit is jelent a pénzmultiplikátor? Nem csak azt jelenti, hogy hányszorosára nő a forgalomban lévő pénz mennyisége a hitelezés során, hanem azt is, hogy minden pénzegység jegybanki refinanszírozási hitel után annak hányszorosa hitelpénzt teremthet meg a kereskedelmi bank, ami után kamatot szedhet. És persze ennyivel több pénz forog a spekulációs célú virtuális pénzpiacokon is. Azt jelenti, hogy amíg a globális GDP-t csak egyszer termeljük meg egy naptári évben, addig annak többszöröse realizálódik kamatjövedelemként és a spekulációs pénzforgatás során. Ennek alapján becsülhető, hogy a pénzforgatás során a globális GDP hány százaléka kerül át a bankokhoz éves szinten.

Ha a globális jövedelem szerkezetét vizsgáljuk^[8] és az összes jövedelmet elosztjuk a globális GDP-vel, akkor globális gazdasági átlagértékekhez jutunk, ezért a „szumma” jelet el lehet hagyni.

1 = [∑v_mb + ∑c_v + ∑m + ∑k]/Y = (v_mb/Y) + (c_v/Y) + (m/Y) + (k/Y)

Ez a monetáris blöff mozgatja a világot! Amit úgy adnak el nekünk, hogy a hitel a fejlődés motorja, azaz közérdek a hitelezés, a pénz forgási sebességének növelése. De ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy közérdek a spekulációs célú pénzforgatás.

A fenntartható fejlődés feltételei

Marx idejében a fenntartható fejlődés kérdése még fel sem merült. Szóba sem került, hogy az emberi civilizáció elérheti a saját fejlődésének a korlátait. Ennek ellenére nem meglepő, hogy a fenntartható fejlődés feltételeiben Marx szavai köszönnek vissza, amely így összegezhető: a fenntartható fejlődés a tulajdonviszonyok reformja nélkül nem megvalósítható.

Ehhez képest újszerű dolgot csak annyit tudunk hozzátenni, hogy a tulajdonviszonyok problémáján kívül az államadósság és a kamat az, ami a fenntartható fejlődés másik nagy nyilvánvaló problémája. Persze ez sem új dolog, hiszen már Proudhon és Silvio Gesell is a kamatokról beszéltek, és arra hívták fel a figyelmet, hogy az erőforrások nem mindenki számára egyformán hozzáférhetők. Az erőforrások alatt itt most konkrétan a pénzt kell érteni! Ez a kérdés – ha lehet így fogalmazni – még szokatlanabb, mint a tulajdonviszonyokat emlegetni.

Nekem úgy tűnik, mintha egy filozófiai problémát feszegetnénk: hogyan lehet meghaladni az árutermelő társadalmat, amelyben szükségletkielégítésre alkalmas „értéket” termelünk és az értéket az „árral” azonosítjuk, a közvetítő eszköz pedig a „pénz”, aminek szintén ára van: a „kamat”. Hiszen nyilvánvaló, bármit – akár az újraelőállításához szükséges munkaidőt – nevezünk is ki általános egyenértékesnek, ha annak ára van és kamatot kell érte fizetnünk, akkor ugyanoda jutunk vissza, ahonnan elindultunk. Nem oldottunk meg semmit... Az értéktermelés válságáról van szó.

Javaslom az olvasónak, hogy írásomban ne a kapitalizmus-ellenes röpiratot lássa, hanem a filozofiai gondolatot!

A sorozatban eddig megjelent írások:

• [1] – Függelék – Fogalmak értelmezése a marxista terminológiában
• [2] – A tőke fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – I. rész
• [3] – A pénz fétise – Robert Kurz és a „Wertkritik” iskola a kapitalista fétisről – II. rész
• [4] – A humán tőke és a marxi munkaérték-elmélet – A marxi munkaérték-elmélet kritikája
• [5] – Pénz fial pénzt, avagy miből keletkezik a kamat? – Bővített újratermelés forgóeszközhitelből
• [6] – A virtuális tőke és a beruházási hitel – Hogyan alakul ki a tőkeakkumulációs automatizmus?
• [7] – A kereslet-kínálat globális egyensúlya – Vagy inkább rendszerszintű egyensúlytalanságról...
• [8] – A növekedés fétise – A kritikai marxizmus a kapitalista fétisről