Jelen írásban Marx egyensúly-elméletével kívánok foglalkozni. Tisztában vagyok vele, hogy postom nem lesz túl népszerű, sőt még olvasott sem és hozzászólásokra sem nagyon számíthatok, hiszen a marxizmus politikai gazdaságtana nem tartozik a közérdeklődésre számot tartó témák közé. Mivel a közgazdaságtan meglehetősen száraz tudomány, ezért a cikkemet fejezetekre tagolom, amelyek önmagukban is olvashatók és a hozzáértők számára átléphetők. Ugyanakkor ahol szükséges, utalok a kérdés aktualitására. És persze utalok korábbi írásaimra is, amelyeket ajánlott ismerni a téma teljes megértéséhez. Végezetül pedig ígérem, hogy írásomat igyekszem annyira közérthetően megfogalmazni, amennyire csak lehetséges.

Marx egyensúly-elméletét Vígh László interneten is föllelhető közérthető írása alapján mutatom be, amely nyomtatható formában is letölthető. Mivel az elmélet részletes értelmezése a hivatkozott irodalomban fellelhető, itt megelégszem a képletek puszta bemutatásával.

Egyszerű újratermelési folyamat:

Az I. osztály saját magának állítja elő a termelőeszközöket, de a fogyasztási cikkeket csak a II. osztálytól tudja beszerezni. A II. osztály megtermeli önmaga számára a fogyasztási cikkeket, viszont az elhasználódott állóeszközeit csak az I. osztálytól szerezheti be. Ebből következik az egyszerű újratermelési folyamat alapegyenlete. Ha a két osztály kereslete és kínálata értékben megegyezik, az újratermelés egyensúlyban van.

Bővített újratermelés:

Az újratermelés értékterjedelmének növekedéséhez mindkét osztályban az értéktöbblet felhalmozása szükséges. Ebben az esetben az összes értéktöbblet három részre oszlik: m_c az állandó tőke bővítésére szolgáló, m_v a változó tőke bővítésére szolgáló rész és m_k pedig a tőkések fogyasztása.

A két osztály termelése így a következő lesz:

I.o. = c₁ + v₁ + m_c1 + m_v1 + m_k1

II.o. = c₂ + v₂ + m_c2 + m_v2 + m_k2

Az előző összefüggéseket tovább gondolva belátható, hogy a bővített újratermelés egyensúlyának alapegyenlete a következő:

c₂ + m_c2 = v₁ + m_v1 + m_k1

Rögtön ezen a ponton szükséges egy rövid megjegyzést tenni Marx bővített újratermelés modelljével kapcsolatban. A változó tőke bővítésére szolgáló m_v rész azt a téves látszatot kelti, mintha a dolgozó a megtermelt értéktöbbletből részesedne, de ez nincs így. A munkabér a termelés költsége, azt nem az értéktöbbletből takarítja meg a munkáltató. A bővülő termelés költségei is nagyobbak lesznek. Sokkal helyesebb volna a képletben az alkalmazott jelölés helyett Δv jelölést használni, mely jobban tükrözi a gazdasági lényeget.

Az Unortodox számtanpéldák a korlátolt felelősségre blogbejegyzésem Egyes fogalmak értelmezése című fejezetében már rámutattam arra, hogy a tőketulajdonos számára a munkabér az álláspontom szerint nem tőkebefektetés, hanem alapvetően forgótőke jellegű dolog, amelyet forgóeszköz hitelből is lehet finanszírozni. Ahogyan Marx az értéktöbblet elméletében nem veszi figyelembe például a termeléshez felhasznált alapanyagokba és fogyóeszközökbe befektetett tőkét, ugyanígy nem indokolt a munkabérbe fektetett tőkét figyelembe venni sem. A munkabér Marx képletekben nem mint tőkebefektetés szerepel, hanem mint egy értékképző termelési tényezőnek az „ára”. Ez két különböző dolog. Ráadásul lényegi különbség, hogy a dolgozó a munkáját megelőlegezi és a bérét csak utólag kapja meg, akár a folyó árbevételből. Vagyis a dolgozó valójában befektet a cégbe, mégpedig a munkaerejét, abban a hitben, hogy a bérét egy hónap elteltével megkapja. A tőketulajdonos nem tulajdonosa a munkaerőnek! Ez tehát egy tudatosan vállalt különbség Marx nézeteihez képest.

Marx az újratermelési egyensúly vizsgálatánál eleve feltételezte, hogy a termelékenység nem változik. Tette ezt annak érdekében, hogy kizárhassa az értékarányok változását, mert nézete szerint a válságokhoz ezek vezetnek. Vagyis a marxi képletekben a tőkés gazdaság növekedésről van csupán szó és nem fejlődésről. Így az egyensúly vizsgálata még arra sem ad igazán választ, hogy mitől exponenciális a fejlődés.

Marx az egyensúly vizsgálatánál azt a következtetést vonja le, hogy lehetséges a társadalmi termék realizálása a tőkés gazdaságban növekedés esetén is és továbbra is fenntartja azt a nézetét, hogy a válságok az értékváltozások miatt következnek be, amely a munkatermelékenység növekedésének következménye.

Marxnak a növekedés és a termelékenység hatásának szétválasztására vonatkozó feltételezését fenntartással kell kezelnünk! Tudjuk ugyanis, hogy a növekedés a tőkés gazdaságban eleve cél és a monopóliumok kialakulása, a verseny korlátozása irányába hat. A növekedés során eleve változik a sorozatnagyság és ez kihatással van a termelés gazdaságosságára, a termelékenységre is. Mindezek miatt a marxi egyensúlyi feltételek további vizsgálata szükséges.

A fejlődés motorja a hitel

A 2008-ban bekövetkezett Credit Crunch óta változott a közvélemény a hitelek megítélésében is. Ma már tudjuk, hogy a hitel nem pusztán előre hozott fogyasztás, hanem önmagában alkalmas az egyensúlytalanság előidézésére. De vajon a pénzügyi egyensúly követelményének biztosításával és mértékkel adagolva a hitelt lehetséges-e elkerülni a válságokat? Erre a kérdésre próbálok választ kapni, amikor a marxi egyensúly vizsgálatába bevonom a hitelt.

Kétféle hitelt szükséges vizsgálni: a vállalkozói hiteleket és azon belül elsősorban a beruházási hiteleket, majd egy további lépésben a fogyasztási hiteleket! A beruházási hitelt a forgóeszköz hiteltől azért kell elkülönítve kezelni, mert alapvetően a beruházás biztosít lehetőséget a termelés volumenének növelésére. Továbbá mint állótőke vesz részt az értékképzésben, azaz hosszabb idő alatt adja át értékét a létrehozott termékbe.

Beruházási hitel a termelőfolyamatban

Mielőtt továbbmennénk, meg kell fogalmaznunk egy újabb lényeges feltételt! Tegyük fel, hogy Marx az újratermelési egyensúly vizsgálatakor felírt egyenletei igazságos jövedelemelosztást tükröznek! Elismerjük a tőketulajdonos jogát a befektetett tőke után a profitra, a tőketulajdonos pedig pont annyi munkabért fizet a munkásainak, amely megfelel a munkaerőpiaci áraknak. Feltételezzük, hogy semmilyen kizsákmányolás nincs! Ezek után vizsgáljuk, hogy hogyan hat a beruházási hitel a jövedelemelosztásra a munkafolyamatban.

A bank a termelőfolyamatban nem vesz részt. A beruházási hitel, amit kifolyósít a vállalkozónak, a lejáratkor teljes egészében visszafizetésre kerül. A banki munkabérek nem adják át értéküket a termékbe. Látszólag az egyetlen dolog, amely a termeléssel kapcsolatban felmerül, hogy a termelésből származik a k betűvel jelzett kamat, amely a bank profitja.

Bank = c_B + v_B + m_B = 0 + 0 + k

Erre szoktuk azt mondani, hogy a tőkés a saját profitját engedi át a banknak az előrehozott beruházás fejében. A termelőszféra szempontjából azonban nem így néz ki a dolog. A termelés tőkeszükséglete a c_S saját tőkéből és a c_H hiteltőkéből áll. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy a saját tőke c_S=0. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a hiteltőke és a kamat megfizetése a munka hozadékából történt, hiszen a vállalkozónak nem is volt saját befektetett tőkerésze. Ezzel meg is cáfoltuk az eredeti feltevésünket, hogy a munkabér megállapítása igazságos és hogy a termelőfolyamatban nincs kizsákmányolás. De talán még ennél is fajsúlyosabb megállapítás, hogy hiányzik a kereslet-kínálat egyensúlyából a beruházott tőke és a kamatai összegével azonos fizetőképes kereslet a fogyasztási cikkek piacán.

Az is könnyen belátható, ha a saját tőke nem egyenlő nullával és általánosságban felírjuk az egyenletet, az esetben is a c_H hiteltőke és a k kamat megfizetése a munkabérből elvont jövedelemből történik, azaz az egyensúlyi munkabérhez képest a ténylegesen kifizetett munkabér a c_H +k összegével kevesebb.

c + v + m = (c_S + c_H) + [v – (c_H + k)] + (m + k)

Mielőtt valaki megütközne ezen a kijelentésen, emlékeztetnék rá, ha nagyjából ugyanarról van szó, mint államadósságok esetében. Ma már mindenki számára természetes, hogy az államadósságot végső soron az adófizető polgárokkal fizettetik meg, ugyanúgy legyen mindenki számára világos, hogy a tőketulajdonos termeléssel kapcsolatos összes kiadását a dolgozóknak kell kitermelnie!

Nehogy azt higgyük, hogy a felírt egyenlet valami különleges dolog! Teljesen általános esetben leírja egy korlátolt felelősségű társaság vagy egy részvénytársaság mindennapos gazdasági tevékenységét, ahol a törzstőke (részvénytőke) a termelés teljes tőkeszükségletének csak egy részét képezi. A hitelből való gazdálkodás napjainkban teljesen általános jelenség. Ezzel a jelenséggel a fentebb már hivatkozott írásomban foglalkoztam.

Az utolsó egyenletet vizsgálva a következő megállapításokat tehetjük:

1. Az újratermelési folyamat marxi képletei csak azt a szélső feltételt elégítik ki, ha a hitel és a kamat összege zéró. Az értékesülési folyamat azonban ekkor is csak fikció, hisz a vásárlóerőről nem tudunk semmi bizonyosat.
2. A hitel a kereslet-kínálat egyensúlyát eleve eltéríti, mert a tőke és a kamatok kifizetése a munkajövedelmek rovására történik.
3. Ha a vállalat nem használ hiteltőkét, a (c_H + k) összeg a tőketulajdonos extraprofitjaként jelentkezik, hisz a munkaerőpiacon kialakult bérek a hitelből való gazdálkodáshoz igazodnak.
4. Általános esetben a termelőfolyamatban ki kell termelni a bank profitját is. Amennyiben a bank szerepe nélkülözhetetlen a gazdaságban, úgy ez természetesnek tekinthető.
5. A tőketulajdonos törzstőkét (részvénytőkét) meghaladó tulajdonrésze a vállalat felett közgazdasági értelemben nem magyarázható, annak összege kizsákmányolásból származik. Ennek alapján a vállalati vagyon és a törzstőke különbözete után haszon szedése sem tekinthető jogosnak.
6. Általánosságban megfogalmazható, hogy a vállalati termelő tevékenységben tőketulajdonosra nem feltétlenül van szükség, hisz a tőkeszükséglet hitelből is finanszírozható. Ezt teszi maga a tőketulajdonos is.
7. Világosan kirajzolódik a hitelből megvalósuló tőkeakkumulációs stratégia, mely a meredek exponenciális növekedés forrása. Minél több hitelt vesz igénybe egy vállalkozó, annál nagyobb tőke után szedi a hasznot. Csak megjegyzem, hogy Marx ezt sem látta.
8. A képlet nem csupán a kapitalizmus tőkeexpanziós jellegére magyarázat, hanem kifejezetten a hitelből megvalósuló gyorsított tőkeexpanziós jellegre mutat rá.
9. Ezzel összefüggésben értelmezhető az is, hogy miért nem tartható fenn a kapitalista fejlődés. Azaz a hitelezésből megvalósuló kizsákmányolás felszámolása önmagában javítaná a természeti környezettel egyensúlyban való fejlődés esélyeit.
10. Némileg átértékelhetjük azt is, hogy miért nem volt a szocialista termelési mód versenyképes a kapitalizmussal.
11. A megállapítások természetesen nem csak a beruházási hitelre érvényesek, hanem általában a forgóeszköz hitelekre is, amelyek átlagos esetben rulírozó hitelként működnek a vállalatoknál.

Fogyasztási hitel az értékesülési folyamatban

A beruházási hitel hatását tükröző egyenletből levonható az a következtetés is, hogy a fogyasztási javak piacán a kereslet és a kínálat nincs egyensúlyban. Míg a bankszektor vélhetően a befolyó kamatbevételeket elkölti és a pénz visszakerül a gazdasági folyamatokba, addig a munkaerő újraelőállítási árából hiányzik a (c_H + k) összeg.

A termelési folyamatban előállított fogyasztási cikkek értékesülési feltételei hiányoznak. Ez a helyzet nem oldható meg másképp, mint fogyasztási hitel folyósítással. Maga az egyensúly, a termékek értékesülési folyamata megkívánja a fogyasztás hitelezését. Azaz nem elég, hogy a tőkés termelési mód a (c_H + k) összeget a dolgozótól kisajátította, de most még ugyanekkora összeg után kamatot is fizethet. Ami azt jelenti, hogy egy gépkocsi vásárlási hitelért mondjuk öt év alatt a dupláját fizetheti vissza, azaz a bankok szépen híznak. Így jön létre a hitelexpanzió kényszere, hiszen a bank a hitelezésből él.

Persze jusson csak eszünkben, hogy a mai pénz hitelpénz és hogy a hitelpénzt a kereskedelmi bankok teremtik, amikor hitelt folyósítanak. Azt pedig forgathatják a kötelező tartalékráta reciprokának megfelelő pénzmultiplikátor szerint. Ez tehát a hitelexpanziós kényszer.

A bankszektor két legyet ütött egycsapásra. Meghitelezte egyrészt a termelőt, hogy növelni tudja a termelését, majd meghitelezi ugyanakkora összeggel a fogyasztót is, hogy maga az értékesülés is végbemehessen. Így jött létre a fogyasztói társadalom. S egyben így jöttek létre a Credit Crunch feltételei is.

Mindezt Marx nem láthatta pontosan előre, de azt megjósolta, hogy a munkások hitelből fognak élni, ami a bankrendszer összeomlásához vezet. A fogyasztói társadalom már a múlté és a hitelválságon is túl vagyunk. Jelenleg ott tartunk, hogy nincs hitel, nincs fogyasztás se, következésképpen pang a gazdaság és senki nem tudja, hogy milyen út vezet kifelé a válságból.

A dolgozó fizetése már kevés hitelfedezetnek is, a munkahelye pedig egyáltalán nem garantált...

Nos, az előző blogbejegyzésemben társadalmi konszenzus igényét vetettem fel, jelen írásomban pedig tudományos igényességgel bizonyítom, hogy igenis létezik kizsákmányolás a kapitalista társadalomban, sőt annak mértékét számszerűen is megkíséreltem kimutatni. Lássuk, hogy létezik-e együttműködési készség a konszenzusra! Véleményem szerint a kizsákmányolás megszüntetésének módja a vállalati dolgozó kollektíva tulajdonba való emelése volna. Erről szeretném hallani a véleményeket! Illetve ha van más javaslat, azt is készséggel megvitathatjuk.

Ajánlott írásaim:

• Termelékenység és kizsákmányolás
• Triviális gondolatok a munkanélküliség felszámolásáról
• Újszerű marxista gondolatok: a piacgazdaság önkorlátozó modellje
• Eretnek gondolatok a korlátolt felelősségről
• Marx és a modern polgári közgazdaságtan
• Tőkejövedelmekről és munkajövedelmekről újszerűen
• Unortodox számtanpéldák a korlátolt felelősségre
• Eretnek gondolatok a nemzeti jövedelemről